2012. július 18., szerda

Roxy - Nyaralni megyünk


Nem tudom, hogy most mit mondjak Róla. Igen, kitaláltátok, a Gazdiról beszélek. Legyünk teljesen őszinték, én sem vagyok hibátlan! Igen, elismerem, talán ez az egy hibám valóban létezik! Ezért – ha történetesen rendőrkutyának születek – biztosan leselejteztek volna, és akkor is munkanélküli lennék, mint most. Oké, bevallom: rosszul tűröm a közlekedési eszközökön való utazást. Oké, nyertetek, pontosítanom, illetve árnyalnom kell a problémát: gyűlölök autózni. Nna, ez is megvolt, nem is volt olyan iszonyúan nehéz. Nos, ha már teljesen tiszta a kép, akkor haladjunk vissza a szigorú tényekhez!
Már napok óta robotol a mosógép, meg a Gazdi is. Nagyfőnök nem folyik bele ebbe a történetbe, hagyja érvényesülni a Gazdit. Kisgazdi pedig izgatottan rakosgatja a játékait, hogy nehogy itthon maradjon valamelyik műanyag dinoszaurusza, mert anélkül biztos nem is vizes a Balaton.

Elérkezett a nap, amelynek hajnalán a Gazdi levisz sétálni, és hosszan labdázik velem. Majd visszamegyünk a lakásba, ahol – felháborító, minő skandalum – nincs előkészítve a reggelim!
(Ezt is imádom benne: nem könyv szerint tart kutyát, hanem tapasztalatból. Szetter elődömnek volt előírt koplalónapja, így olyankor olyan éhes volt, mint a farkas. Mami – akit az előd is ugyanúgy imádott, mint én, csak szót nem fogadott neki – levitte Ginát sétálni, és egy óvatlan pillanatban a farkaséhes vadászeb mohón felkapott egy csirke combcsontot. Lett is probléma, mert a mohóság és a szilánkos csirkecsont egyenlőségjele mögé a bélátfúródás került. Gazdi szerint a környékbeli állatorvosok felkészültségéről és alaposságáról szóló történet is megérne egy misét, de azt most inkább hagyjuk! A lényeg: a mohó szetter egy hét után, csonttá soványodva a műtőasztalon kötött ki, ahol sikerült megmenteni az életét. Gazdi ekkor esküdött meg rá, hogy az ő kutyája soha az életben nem fog koplalni többet egy percet sem. És milyen csodálatos: betartja azóta is!) Ezt csak azért mondom, hogy senki ne lepődjön meg: én bizony naponta kétszer – reggel és este – séta után kapok enni. A napi adagomat két részletben. A Gazdi szerint ez a módszer a gyomorcsavarodás ellen is dzsal, szóval orvosilag is bizonyított, hogy jól csinálja!

Hoppá! Figyelj csak! Na mit szólsz? Ilyen az igazi luxuseb dolga! ELŐÉTELT kapok reggeli előtt. Pár szelet párizsit kaptam, de miért nincs még tálalva a reggeli? Komolyan mondom: beírok a panaszkönyvbe! Én követem, mint az árnyék, hiszen mindig szokott érteni belőle; de most NEM. EGYSZERŰEN KIKERÜL! Sőt! Elhangzik a szájából az a parancs is, amit a lakásban a legjobban utálok hallani: HELYEDRE!
Én fekszem, ők nyüzsögnek. Most már a Nagyfőnök is rendezkedik, utasítgatja a Kisgazdit meg a Gazdit. A táskákba suvasztott ruhákat leviszik az utcára, amikor is előkerül még Mami, Papi, Tesó, Szöszi, meg Nonó is. Gazdi előveszi a kiképzőpórázamat és a szájkosaramat is. Én már nagyon álmos és bamba vagyok, pedig nem is ettem. SEGÍTSÉG! Annyi akaraterőm sincs, mint egy kisverébnek, így engedve az unszolásnak, beszállok az autóba. Annyit még látok, hogy a falkám búcsúzkodik a bővebb falkától, majd Nagyfőnök utasítására Kisgazdi és Gazdi is a helyükre ülnek, én Gazdi ölébe hajtom a fejem, ő pedig nyugtatóan cirógat. Elindul az autó, de hála a Gazdi érintésének – naná, hogy nem a párizsiba rejtett nyugtatónak! – nyugodt vagyok és elalszom.

ÉBRESZTŐ! MEGÉRKEZTÜNK!

Huhh! Ezt a helyet már ismerem! Te jó ég! A víz is megvan még! Gazdi azonnal kivisz sétálni, majd enni és inni ad. Ki kell pihennem az utazás fáradalmait. Na jó, engedélyezem, ők is elmehetnek enni. Addig én vigyázok erre a szobára, ahol – már egy ideje tudom! – két hétig otthon vagyok.
Egyedül maradtam. Kevés idő múlva már éppen csóválnék, mert meghallom, hogy kulcs fordul a zárban. Odamegyek az ajtóhoz, de szinte rögtön bemogorvulok: idegen akar bejönni, méghozzá a Gazdi nélkül! Mégis mit képzel ez? Igaz, hogy nem vagyok rendőrkutya – mint fentebb már taglaltam az okát – de ide be nem jön senki idegen, én ezt GARANTÁLOM! Megállok hát az ajtó előtt, és nem agresszívan, de a tudomására hozom, hogy ha bejön, akkor kénytelen lesz konzultálni a sebészorvosával a mellékhatások miatt. Na, jól van, minden oké. Nem buta ez a kétlábú, mert értett a ráutaló magatartásból és nem erőszakoskodott tovább. Visszacsukta az ajtót, én pedig békésen visszafeküdtem. Gazdiék visszajöttek, valami TV-t emlegettek – amit még nem hoztak – és a Nagyfőnök ebből kifolyólag elment intézkedni. Amikor visszajött, hozta a szerkentyűt, amit a kétlábú betolakodónál is láttam, és mosolyogva mesélte a Gazdinak, hogy a recepció nevű helyen azt mondták, hogy egy kicsit goromba voltam a behatolóval. Aljas, szemenszedett hazugság! Mit több, RÁGALOM! Nem is haraptam meg a fickót… még hogy goromba! Az egészen másként néz ki, amikor én goromba vagyok, erről konkrétan meg lehet kérdezni az illetékeseket. Akik ugyan nincsenek sokan, de azért vannak… Egyébként is, minden kétlábúnak tudnia kéne olvasni, mert a Gazdi igenis kiírta: KUTYA A SZOBÁBAN!
A szűkebb falkám visszajön, kipakolnak, majd magukra veszik a fürdőruhájukat – engem hagynak pihenni tovább – és eltűnnek egy-két órácskára. Aztán a Kisgazdi visszajön a Gazdival, és kivisznek sétálni. Ha tudtok hallgatni, akkor most egy olyan titkot árulok el, amit nem szabadna: egy félreeső helyen Kisgazdi előremegy, Gazdi lekapja a nyakörvemet, előveszi a teniszlabdát és bemegyünk mindhárman a VÍZBE! Ez olyan szép, hogy el sem hiszem! Meleg van, én a Gazdiékkal fürdök és labdázok! Mellesleg nem ám felháborodott népségek vesznek körül minket, az idegenek mosolyognak, és dicsérik a szépségemet meg az okosságomat! (Valóban nagy kunszt lehet egy labdát visszahozni, ez nekem természetes, de ők örüljenek csak nyugodtan a teljesítményemnek!) Fúú! A vízben tizenöt perc alatt úgy kifulladok, mint otthon az esti labdázásnál. Gazdi kiparancsolja a vízből a Kisgazdit és engem is; én hálából a közönségemre rázom a vizet, akik még mindig örvendeznek. Gazdi fogja magát és megalapozza a nyaralás ideje alatti népszerűségünket: hagyja, hogy aki akar, megsimogasson. Ezért a programért én személy szerint nem lelkesedem annyira, de egy ilyen Gazdi kedvéért még erre is hajlandó vagyok. Persze azt várhatják reggelig, hogy majd farkat csóválok, esetleg odabújok bárkihez is, aki nem a falkám tagja, de félni azért nem kell tőlem. Lehet, hogy nem vagyok egy mindenki kutyája, de városi eb lévén tudom, hogy mi fán terem a normális viselkedés. Én egy olyan arany középutas kutya vagyok. Nem nyalok-falok senkit, de attól sem kell tartani, hogy bárkit ok nélkül megkóstolok.
Tudom, hogy kutyáéknál nem szokás a pirulás, de hát a balatoni nyaraláshoz köthető a sztori és velem esett meg. Üsse kavics, elmesélem, maximum kicsit kevesebb fanom lesz a történet végére…

Szóval. Egy napon, reggeli után volt a falkám, én is már sétáltam, de mivel valami meteorológus nevű, tévében tetszelgő fazon bundarohasztó hőséget ígért, a Gazdi úgy döntött, hogy reggeli előtt is úszhatok egyet.
Letelepedtek a partra, a Gazdi elővette a labdát, bedobta a vízbe, és már mehettem is. Már vagy hatodszor loholtam befelé, amikor a víz alól támadás ért. Igen, teljesen jól értitek, ne hüledezzetek, tényleg így volt! Valami, vagy valaki beleakaszkodott a nyakamba. Mivel úgy tudtam, hogy semmiféle szörny nem lakja a Balatont, eddig holt nyugiban fürödtem. Most viszont – szégyen ide, vagy oda – megfordultam, és mint a motorcsónak, jöttem kifelé a szörnylakta közegből. Ijedtemben még a labdámat is szanaszét hagytam. De azért figyelitek, már megint, milyen empatikus gazdám van!? Ugyanis egyből tudta, hogy valami gond van, rögtön elkezdett átvizsgálni. Talált is két friss lyukat a nyakamon, amin erősen elcsodálkozott, hiszen tudta, hogy nem verekedhettem, elvégre állandóan szem előtt vagyok. Na, ezt fejtsétek meg barátaim, ha tudjátok! Nagyfőnök is nézegette a sebeket, és azt mondta, horog biztos nem. Ugyan nem orvosszakértő, de higgyünk neki, megállapította: a seb bizony harapott. Nem nagy, és nem veszélyes, de mégiscsak harapott, és kétségkívül akkor keletkezett, amikor a vízben voltam.
Gazdi erőteljesen mutogatta a stég alatt úszkáló labdámat, – szégyellem ugyan bevallani – de inkább úgy tettem, mintha nem látnám, illetve fogalmam nem volna róla, mit kell egy labdával ilyen esetben tenni. Igen, tök jól látjátok! Nem akartam bemenni. Én? Oda? Ki van csukva!
Ha nem érdemelné meg, nem tenném, és már lassan biztosan unjátok, de tényleg csúcsszuper gazdáim vannak. Gazdi bátran lehetne kutya is, de ezt már talán említettem a memoárjaim egyik előző részében valahol. Na, figyu! Szóval nem erőszakoskodik, nem bevisz a tó közepére a csónakkal és kilök belőle, hanem leveszi a nyakörvet, és bemegy a vízbe. Úristen! Nehogy már az a szörny szemet vessen az én gazdámra! Muszáj mennem! Rohanok és csobb, máris mellette tempózom. Ha jön a szörny, esküszöm, megölöm! Nem magam miatt, miatta… A rossz nyelvek biztos azt mondanák a szitura, hogy Roxy eb megvárta, amíg a Gazdija bemegy és csak utána indult el, hogy biztos legyen benne: amíg a szörnyeteg falatozik a falkavezérből, neki lenne ideje kijönni a vízből. Tudjátok mit? Mindenki azt gondol, amit akar. Ketten a Gazdival tudjuk a frankót, a többi nem érdekes.

Na! Mit szóltok! Mikor volt nektek ilyen falkátok? Irigyek vagytok, mint a kutya, ugye? Van is mire! Az én Gazdimnak már fényesítik valamelyik múzeumban a vitrint, hogy mutogassák! És akkor az esti sétát még nem is meséltem! Öregem! Lementünk a térképről is! És ez így megy két egész héten keresztül!

A hazaindulás napját onnan ismerem meg, hogy megint az előételes trükkel jön a Gazdi. Nem veszi figyelembe, hogy ezt a poént már ellőtte. Mindegy, engedékeny hangulatban vagyok, hiszen nagyon odafigyelt rám a nyaralás alatt. (Mondjuk ez sem különlegesség, otthon is totál képben van velem kapcsolatban.) Így hát beveszem a nyugtatót, és máris úgy teszek, mintha máris levert volna a lábamról. Azért szép lassan tényleg elalszom, de amikor felébredek, kiszállunk az autóból, még kissé bambán, de felfogom: ismét ITTHON vagyunk. Lesz is mit mesélnem az itthon tespedő kollégáknak! Már többen jelezték, hogy lízingelnék egy ilyen nyaralás idejére a Gazdit! Pedig ha tudnák, hogy nyaralás nélkül is milyen jó Velük... Na jó, nem ömlengek tovább, nem az én stílusom. Nyaraltunk. Visszajöttünk. Na és? Jövőre is megyünk!


2012. július 7., szombat

HIGANYHÁZI ORDAS VANDÁL – AVAGY UNATKOZÓ KUTYA A LAKÁSBAN



Szóval gazdához kerültem. Nem kertbe, hanem lakásba. Volt már Nagyfőnököm, Kisgazdim, meg Gazdim. Ismertem már Mamit, Papit, Tesót. Ez volt a falkám. Mami, Papi és Tesó nem velünk lakott, de szinte naponta találkoztunk.
A Nagyfőnök meg a Gazdi valami munkahely nevezetű helyen töltötték az idejüket, a Kisgazdit is elvitték valami óvoda nevű épületbe. Így egyedül maradtam. Ráadásul – szinte hihetetlen! – becsukták az ajtót, és csak a konyhában, meg az előszobában lehettem!
Miután kipihentem magamat, úgy gondoltam, hogy valamivel meg kell lepnem a Gazdit! Meg hiányzott is a simogatós keze és hangja. Először sírtam. Halkan, majd egyre hangosabban. Gondolom, ha a kétlábúak elmennek a lakásból, és nem vagyok velük, akkor megsüketülnek. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy senki nem jött vissza keserves vonyításomat hallva!
Mivel sikertelen volt falkám hívogatása, úgy döntöttem, hogy inkább elfoglalom valamivel magamat, elvégre mégsem sírhatok estig! Mégiscsak német juhász vagyok, vagy mi a szösz?! Meg az alomban is én voltam a főnök; én találtam meg a kerítésen a lyukat, én fedeztem fel a kertet, meggyűrtem a vöröscirmost, nem szokásom vinnyogni! Gazdi egyébként is itt hagyott nekem egy csomó játékot: csont, műcsont, fogtisztító-erősítő kötél. Jó, de ezek már olyan uncsik! Nézzük csak meg közelebbről, hogy mivel lehet még játszani!?
Mit tagadjuk, 12 hetesen még nem vagyok egy óriás! Így a magasságomnak megfelelő játékszereket kell találnom! Nézzük hát!
A konyhában vannak a székek. Beleharapok a lábukba, és el sem húzzák! Jé! Ezeknek nem fáj! Akkor játszhatok kedvemre, nem fognak rám szólni! Játékhoz természetesen mindig a fogamat használom, és a testvéreimnél mindig be is vált: egy keményebb marcang, és a testvérem rögtön tudta, hogy hol a helye a rangsorban! Eltaláltátok! Mindenképpen valahol alattam! Persze anya ilyenkor néha odajött és úgy megrázta a grabancomat, hogy könnybe lábadt a szemem, de azért látszott, hogy büszke rám!
Na a székek ilyen fakír-jellegű lények lehetnek, mert nem húzkodják akkor sem a lábaikat, amikor azok már széthasadoztak a tejfogaim között! De figyu! Ez ízre sem rossz! Meg masszírozza az ínyemet is! Tök jó játék!
Juj! Ez most a büntetés? Az egyik szék megpróbálta rámvetni magát! Most meg tök passzívan heverészik a földön! Na, egy tuti: inába szállt a bátorsága, most úgy tesz, mint aki nem is akart bántani!
Zörög az ajtó! És ki is nyílik! Mami! Kisgazdi! Végre!
Viháncolok, nyüszítek, ugrálok örömömben. Mindketten megsimogatnak, Mami bemegy a konyhába. Figyelem őt. A tágabb falkám tagjaként nem igazán van rám hangolódva, így nem látszik örvendezni a megcsócsált szék láttán. Talpra akarja állítani, de az szép nagy dördüléssel elvágódik. Jaj, ne játszd már meg a nyomorékot, te szék! Nem haraptam akkorát, hogy ne tudj megállni a lábadon! Jó, kicsit recésebb, meg rövidebb lett a lábad, de azért van! Szimuláns! Most a Mami a széket sajnálja, rám meg dühös! Grrrr! Ne tudd meg, mit kapsz ezért, ha egyedül leszünk megint!
Hamarosan a Gazdi is megérkezett, és hiába olyan empatikus, azért mégis csak emberből van: ő sem örült a győzelmemnek! Sőt! Megint azt a szót használta, hogy PFUJJ! A szék meg teljesen megdicsőült! Jött Papi, simogatta, kenegette, pátyolgatta a széket.
Mondom, hogy szimuláns! A Papi hiába csavarta ki durván a lábát, megkenegette valami szörnyen büdös trutyival, most meg áll a négy lábán! Mert az új is ugyanolyan hosszú lett, mint a régiek! Lehet, hogy ez a Papi varázsló?

Hetek teltek el, és minden nap megszidtak, mert nekik semmi sem jó! Gondolkodtam rajta, hogy akkor inkább kóbor eb leszek, ha ennyire félreismerem őket, és képtelen vagyok a kedvükben járni! De amikor lent elindultam, a Gazdi mindig visszahívott, és olyankor mindig megsimogatott. Ugye így nektek sem lenne kedvetek megszökni? Maradtam hát.
Reggel szaladgálás és evés után elpilledtem. A Gazdi megkért rá, hogy viselkedjek jól. Éppen félálomban voltam, így csak lebbentettem kettőt a farkammal, és már durmoltam is. Ők meg megint jól egyedül hagytak!
Amikor felébredtem rögtön eszembe jutott a szék, és az, hogy büntetést érdemel. Amint elhaladtam a hűtő mellett, annak a füle is igen ingerlően nyúlt ki felém, így elkezdtem azzal játszani. És ismét győzött az acélos agyarú nagykutya! Az ajtó kinyílt. Bár csuda hideg volt, az orrom mégis ENNIVALÓ szagát jelezte. Huhh! Kezdek megint éhes lenni! Pont jókor jött ez a játék! Kikapartam a hűtő fiókját – nagy meló volt, hidegebb volt ott, mint az orrom hegyén! – aztán megtaláltam a bezacsizott kaját is. Keményebb is volt, meg hidegebb is, mint amit a Gazdi ad, de azért hasonlított! A hat csomagból ötöt megettem már, amikor éreztem, hogy a többi már nem megy le a torkomon. Elvonultam hát a párnámra, és már szunyáltam is!
Akkor ébredtem, amikor jött a Gazdi. Odajött a párnámhoz és megsimizett. Én hálásan nyöszörögtem, csóváltam a farkamat, és folyamatosan a keze alá dugdostam a fejemet. Aztán kiment a konyhába. Ugyan a hűtő ajtaja becsukódott, így rögtön nem szúrt szemet a változás, de a konyhában ott volt egy csomag kajám, amit már képtelen voltam megenni, illetve a kirángatott, üres fiók.
Úgy csattant a hangja, mint az ostor. Behúztam a farkamat, és megadóan mentem. A rágcsálós dolgokkal kapcsolatban már rájöttem, hogy nem örül, ha elfoglalom magamat, amikor egyedül vagyok. Most is megfogta a grabancomat, és megrázta. Miért csinálja ezt? Azért mert odamentem? Vagy most mi baja van?
Visszarakta a fiókot a helyére, engem meg pórázra vett és elvitt az állatorvoshoz.
Mégis miből gondolja, hogy ez elevenségemre és a találékonyságomra a doki tud adni valami gyógyszert?