Reményhajsza II. - 2. fejezet

2. fejezet

John és Bonnie megbeszélték, hogy akció előtt még megpróbálják kideríteni, hogy mi történt Richie és Kristie között; e cselekedettel is elterelve a gyanút arról az eléggé nyilvánvaló tényről, hogy lesz valamilyen közük a közelgő túszszabadításhoz.

A nő sietve beült öreg terepjárójának a kormánya mögé, és onnan intett búcsút a férjének, aki éppen akkor suhant ki motorjával a kapun.

Rövid autózás után a lány kiszállt a kocsiból szülei házának udvarán, majd bement a lakásba.

A nappaliban ülésezett a válságstáb: Kristie és Mary. Édesanyjuk szorosan idősebb lánya mellett ült, vigasztalóan ölelte őt, amíg a szőke lány a pirosra sírt szemét törölgette. Bonnie ismerte annyira a testvérét – és Louistól magát a történetet is – hogy tudja: a nővére egy kissé túlreagálta a helyzetet, és ugyan az esemény nem szívderítő, de mégsem olyan gyászos, mint ahogy az első pillantásra a kisírt szemekből arra következtetni lehetne.

Lehuppant testvére mellé a kanapéra, és így szólt:

– Mi a tragédia tárgya? Összenőtt a szemöldököd?

– Bonnie, már megint nagyon idétlen vagy! – csattant föl Mary. – Komoly a probléma, és te csak cikized a nővéredet!

– Nem cikizem, csak amit apától hallottam, az nem ennyire drámai, mint a tesó kibőgött szeme!

– Hagyd anya! Lehet, hogy igaza van. Annyi a történet, – amit már egyébként is tudsz ezek szerint szószátyár atyánktól – hogy Richie–nek valószínűleg van egy nyolcéves fia – hadarta el egy szuszra Kristie.

– És? – nézett Bonnie kérdőn a testvérére.

– Mit és? – háborodott fel a lány.

– Azt és, hogy a férjed eltitkolta eddig a gyereket, esetleg ő sem tudott róla, most elhagy a fia és a gyerek anyja miatt, vagy most mi van? – adta az értetlent továbbra is az énekesnő.

– Nem tudott róla, és nem is akar elhagyni. Csak nekem kell gondolkodnom kettőnkről – görbült ismét lefelé a szája Kristie-nek.

– Miért is? – csodálkozott továbbra is a húga.

– Azért mert … csak! Nos, mi a véleményed? – tudakolta testvérétől az idősebb lány.

– Az attól függ tesó, hogy milyen véleményt szeretnél hallani? Kíméleteset vagy őszintét?

– Természetesen őszintét – csattant föl a kérdezett.

– Jó, akkor nem kíméllek. Éppen itt van az ideje, hogy megtudd: szerintem szimplán hülye vagy, még akkor is, ha csak gondolkodni menekültél anyáékhoz. Nem óhajtalak analizálni, az a lélekbúvárod feladata lenne. Javaslom, szerezz be egyet, mert ez egy hiszti, amit művelsz, ráadásul felesleges, és értelmetlen. Próbálgatod az oroszlánkarmaidat, csak az a baj, hogy beletörhet a fogad a prédába! Szerencsére a sógoromnak nálad sokkal több esze van, és – mákodra! – határtalan a türelme! – nézett keményen a nővére szemébe Bonnie.

– Oké hugi, akkor fordítsuk meg a helyzetet! Mit tennél, sőt mit éreznél, ha veled történne meg, hogy a férjednek előkerül valahonnan egy gyereke? – lendült támadásba Kristie.

– Valószínűleg én sem tapsikolnék örömömben, ez tény – kezdte megfontoltan a válaszát az ifjabb testvér. – De igyekeznék belegondolni a következőkbe: az esemény jócskán előttem történt, ha egyáltalán igaz. Hitvesem sem ugrál örömében, mégis létezik benne egy olyan tulajdonság, amelyet bátran nevezhetünk felelősségérzetnek. Az, hogy esetleg az adott helyzetet nem villámgyorsan és a leghatározottabban reagálta le; az a szememben nem olyan súlyos hiba. Tehát a férjem mellett állva és őt mindenben támogatva próbálnék vele együtt megoldást találni!

– Tehát, te a helyemben el sem jöttél volna? – érdeklődött csodálkozva az énekesnő nővére. – Akkor vajon hol találom azt a Bonnie-t, aki már készítette volna egy sokkal kisebb téttel rendelkező esetben a ciánt a kedvesének? Vagy az nem is te voltál kistestvérem, aki szabályosan őrjöngött annak idején, még Kevin miatt? Mert az a csapodár gazember fényes nappal, a legjobb barátja barátnőjét a haverja tudtával, ráadásként annak kérésére hazafuvarozta? Vagy erre már nem emlékszel?

– De emlékszem. Nem vagyok rá büszke, és nem is tudom meg nem történtté tenni. Viszont térjünk vissza a mostani problémakörre. Tehát: bizony nem jöttem volna el Richie-től. Sőt, nem idegesíteném fölöslegesen, mert amióta köze van hozzád, igazán pályázhatna a mintaférj titulusra! – jelentette ki határozottan Bonnie.

– Szóval az édestestvérem nem az én oldalamon áll ebben a harcban! – szikrázott dühében az idősebb testvér szeme.

– Liba! Szótagolnom kell, hogy megértsd? Nincs harc! Húzzál haza tesó, mielőbb!

Louis az ajtófélfának támaszkodva hallgatta végig lányai beszélgetését, és most elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy közbeszóljon:

– Bonnie-nak igaza van, Kristie! Menj haza!

– Louis! – mordult fel Mary. – Hogy gondolod ezt? Mindkét lányunk itthon van ebben a házban. Akkor jönnek, és addig maradnak, ameddig akarnak!

– Ez mind igaz, asszony! De ostobaságokhoz én nem akarok segédkezet nyújtani! – emelte meg egy kissé a hangját a ház ura. – Bonnie tökéletesen levezette a nővérének a tényállást, hiszen hiába hallgatom sokadszor a történetet; nem és nem jövök rá, hogy hol hibázott a vejem. Az lenne a vétke, hogy meglepte a fejlemény? Netán az, hogy engedett a felesége óhajának? Illetve az, hogy nem ősemberként rontott neki a házában megjelenőkre? – fejezte be a monológját Louis.

Minden jelenlévő Kristie-re nézett, és várták, hogy megszólaljon. A fiatal nő egyenként szemügyre vette családtagjait, de csak édesanyja szeméből olvasott ki némi bizonytalanságot. A húga és az apja igen határozottan és keményen állta a pillantását, az ő tekintetükben nyoma sem volt szánalomnak. Ekkor váratlanul elmosolyodott, és így szólt:

– Rendben, meggyőztetek! Holnap hazamegyek. De ma éjszaka itt alszom, nehogy már Richie azt higgye, hogy egy pillanatot sem bírok ki nélküle!

– És mit bizonyítasz vele, te lökött tyúk? Mert nekem és apának csak a meggondolatlanságodat sikerült leleplezned – mosolyodott el megenyhülve Bonnie.

Mary csak egy megrovó pillantást vetett ifjabb lányára, majd minden figyelmét Suzie–nak szentelte, akit éppen akkor hozott le Mandy az emeletről.

*

John megállította a motorját a Black Box parkolójában, Richie autója mellett. Bement a mulatóba, ahol barátja egy félreeső asztalnál itta a kávéját és dohányzott. A gitáros csak kivételes esetben cigarettázott, hiszen nagy küzdelmébe került hosszú dohányzással töltött évek után leszoknia e káros szenvedélyéről. Fraser nem volt absztinens, de amióta családja volt, kissé felelősségteljesebben gondolkodott, és ha vezetni akart még, nem ivott alkoholt. Boldogult agglegénykorában olyan apróságok, hogy még sofőrként részt vesz majd a közúti forgalomban, nem tartották vissza attól, hogy a barátaival megigyon valamit.

A gitáros, amikor meglátta Johnt elmosolyodott, felállt, majd átölelte az érkezőt.

A fiatalabb férfi türelmesen várta, hogy barátja belekezdjen a mondókájába. Gyanította, hogy túl sok új információt nem fog hallani, hiszen Bonnie beszámolt neki az apjával folytatott telefonbeszélgetésről. Fraser kortyolt egyet a kávéjából, hátradőlt a széken, majd beszélni kezdett:

– Vendégek jártak nálam, bár cseppet kellemetlen hírrel. Állítólag, van egy nyolcéves fiam. Kristie – noha ott és akkor remekül viselkedett – fogta a gyereket és hazament a szüleihez gondolkodni. Ráadásul kettőnkről. Imádom a nőt, de néha még mindig képtelen vagyok megérteni őt. Az én logikám szerint nem hibáztam, hiszen vizsgálatot kértem apaságom bizonyítására. Szerinted mit csináltam rosszul?

– Ha valóban most hallottál először a gyerekről, akkor kis feleséged kissé túlreagálta a helyzetet – válaszolta higgadtan John. – Bonnie véleményét ismerem, Louis sem egy bólogatós típus, szerintem ne aggódj! Gyanítom, hogy asszonyod fejét valószínűleg éppen ezekben a percekben mossa meg elhamarkodottságáért szűkebb családja. Menj haza mielőbb, hogy otthon legyél, amikor a nejed és a lányod hazaérkezik a kiruccanásból!

– Szerinted ilyen egyszerűen visszajön? – kérdezte a gitáros.

– Úgy hiszem, hogy igen – válaszolta az énekes. – Ugyan életed párja kissé heves, és nem mindig kellően átgondolt; de abban azért biztos vagyok, hogy szeret téged. A viszályt szító történetben pedig én nem látok akkora horderőt, hiszen ha a gyerek valóban a fiad, akkor neki néha vasárnapi apja lehetsz, de tartok tőle, hogy leginkább csak anyagilag lesz közöd hozzá. Ha pedig nem bizonyosodik be az apaságod, akkor az esemény megkapja az ikszedik kellemetlenség sorszámát, majd szép lassan elfelejti minden érintett. Bárhogy lesz is, nem hinném, hogy a házasságodat hosszú távon befolyásolná!

– Imádom az optimizmusodat John! – mosolygott Richie. – Pedig azt hittem, hogy Bonnie a nővére pártjára áll, és ez a tény a legkevésbé sem hajtotta volna a malmomra a vizet. Nagy könnyebbséget jelent, hogy nem kell a feleségeddel is harcolnom.

– Nem nagyon ismerek rád, barátom! – vigyorgott megkönnyebbülten a szőke férfi is. – Mi történt veled? Mostanság kimondottan simulékony és konfliktuskerülő magatartást tanúsítasz. Régebben nem igazán hatott meg mások nézőpontja, véleménye. A számát még megsaccolni sem tudom, hogy hányszor aludtál nálunk, amikor összekülönböztél a szüleiddel.

– Oké Johnny, ha őskori történetekkel kell bizonyítani bármelyikünk makacsságát és hajthatatlanságát; akkor szerintem döntetlen lenne a meccs! Betty néni is tudna mesélni arról, hogy hányszor nyugtatta meg anyám telefonja, amikor nevelő célzattal nem találtál haza. Szerintem egálban vagyunk. Viszont én, veled ellentétben, kóstolót kaptam abból, hogy mit jelent elveszíteni valakit, aki sokat jelent nekem. Ennek hatására nem az a fontos, hogy ki mit gondol, hanem az összetartozás érzése, és a szeretet. Nem kívánom az ellenségemnek sem azt az időszakot!

– Ezt most pont nem jónak mondod, barátom! Már képes voltam a gondolkodásra és a veszteség megélésére, amikor a szüleim belehaltak a balesetbe. Az első házasságom pontosan annak az érzésnek volt köszönhető, amiről beszéltél. Dorothy is tudta ezt, ezért nem volt nehéz dolga, amikor az oltár elé rángatott. Persze ennek sikeréhez azért kellett az a tudat, hogy gyermekünk lesz; de azért a szeretet és a valakihez tartozás érzése sem keveset nyomott a latban. Az, hogy elsőre pocsékul választottam, már teljesen más tészta. Viszont másodszorra nem nyúltam mellé, abban totálisan biztos vagyok – húzta ismét mosolyra a száját az énekes.

– Igazad van, ne haragudj! – ölelte át barátját a gitáros, majd témát váltott. – Inkább arról mesélj, hogy meddig nyaralunk még? Mikor kezdünk neki egy új lemeznek? Mert engem feszítget a mondanivaló rendesen.

– Írd ki magadból, Rich! – komolyodott el az énekes. – Nekem még akad néhány más természetű dolgom, mielőtt ismét a zenének élnék. A csoportnak kell a segítségem, és ők jelenleg minden lemeznél és koncertnél fontosabbak.

– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet hallok tőled. Nagyon megváltoztál. Bár amikor előkerültél, Ben és Holden is figyelmeztetett, hogy nem leszel már ugyanaz, akit elvesztettem. Aggódom érted – szólt ismét komolyan Richie.

– Ne tedd Rich, felesleges! Valószínűleg azért megleszek anélkül, hogy bizonyos időközönként valaminő rosszfiúnak saját kezűleg vágjam el a torkát. Nyilván nem a vérszag vonz annyira, hanem a ma már több ízben emlegetett összetartozás, barátság, satöbbi érzése. Az említetteknek pedig megvan az a remek tulajdonságuk, hogy veszély esetén hatványozottan szorongatják az embert. És mivel tudom, hogy képes vagyok segíteni, minden erőmmel azon leszek és vagyok, hogy meg is tegyem. Akkor is, ha másoknak ez nem tetszik – húzta el a száját az énekes.

– Remek! Annyit azért kérnék, hogy ne nézz totál baleknak, és mondd el, hogy mikor merre jársz! Bonnie is nekem tartogatta azokat az információkat, amelyeken kénytelen voltam egyedül rágódni, illetve magamban aggódni. Ugyan halálra idegesítem magamat ilyenkor, de nehogy megszakítsátok ezt a megtisztelő szokást, ezt a gyönyörű hagyományt! Rajta! Te is susogd a fülembe, hogy mikor verhet a víz, mert különben megszűnne a gyomorgörcsöm miattatok! – dohogott a gitáros. – Egyébként, ha eddig nem lett volna teljesen világos előtted, elárulom: baromira örülök annak, hogy megkerültél, csak sosem hittem volna, hogy akad majd másfajta szerelmed is a zenén kívül. Számomra teljesen tiszta, hogy Patrick és a többiek is közel állnak hozzád, és mint azt tudod, amikor „ellenük beszélek”, akkor nem a féltékenység, hanem a féltés mardos. Gondolom, nem kell tovább elemeznem a problémám gyökerét! Nos, mikor kell rágnom a körmeimet?

– Nem lep meg a kirohanásod, már egy ideje számítottam rá. Hidd el, egészen jól éreztem volna magamat, ha hamarosan nekiállunk dalokat írni, zenélni, lemezt készíteni és turnézni. Ha a valóságban a testvérem lennél, akkor sem állhatnál közelebb hozzám, és én soha nem hazudtam neked, tehát nem most fogom elkezdeni! Holnap lesz az akció. Bonnie már elmondta, hogy az emlékkoncertem előtt megtett bizonyos intézkedéseket arra az esetre, ha történne valami visszavonhatatlan vele. Ezek az intézkedések nem kerültek visszavonásra, csak kiegészültek; amelyek értelmében gyászos végkifejlet esetén neked és a feleségednek kell gondoskodnotok Stephanie-ról és Sandráról. Ezt többet nem fogom elmondani, csak azt, ha mennem kell.

– Egyedül mész? – kérdezte halkan a gitáros.

– Nem, leszünk páran, többek között drága nejem is jön. Mielőtt megkérdeznéd: nem én ragaszkodtam a részvételéhez…

A gitáros csak legyintett egyet, amelyből társa azonnal leszűrte, hogy Richie-nek valóban nem ez az első nehéz pillanat az életében, amióta Bonnie útja keresztezte az övéket. 

A két férfi kiment a mulató elé, itt a gitáros ismét rágyújtott egy cigarettára, és megkínálta szőke társát is vele. John úgy gondolta, hogy pillanatnyi idegcsillapításra megfelel, ha már valami hatásosabb éppen nem áll rendelkezésre. Az énekes nagyjából ugyanúgy viszonyult a dohányzáshoz, mint Richie. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy csak katasztrófahelyzetekben vett magához ilyesmit, mert tudta, hogy a hangjának nem tesz jót, ezért nem állt nehezére ellenállni neki; hiszen igazából rá sem szokott soha. Most is csak az első pillanatokban érezte kellemesnek a kesernyés füstöt, de alig szívott belőle két slukkot, máris elpöckölte a szálat. Egy arra őgyelgő hajléktalan azonnal rárepült a még égő cigire, és mohón szívni kezdte azt. Arcára kiült a földöntúli élvezet, amelynek láttára Kenderson kivette a gitáros zsebéből az alig hiányos dobozt, és a toprongyos férfinak ajándékozta azt. Az ápolatlan földönfutó hálásan villantotta fogatlan mosolyát az énekesre, aki gondolt egy merészet és a mulató konyhájából ennivalót is vitt az utcalakónak. Miután aznapi jótéteményeit elvégzettnek tekintette, John felült a motorjára és barátjának búcsút intve elrobogott.

*

Ben, Patrick, Brandon és Ron a legnagyobb lelki nyugalommal ült a cellájuknak kinevezett szobában. Nyugalmuk oka nem más volt, mint az, hogy Mike Hart közölte velük: Holden tárgyalásokba bocsátkozott velük, és hajlandó nyélbeütni a cserét, így különösebben ne aggódjanak a saját testi épségükért.

Patrick persze nem lett volna jó vezetője a csoportnak, ha nem tudta volna, hogy Jeff ebben az esetben mit vár el tőlük. Tisztában volt azzal, hogy a csere nem valósulhat meg, de azt már csak a helyszínen lehet majd megakadályozni, jelenleg nem alkalmas a pillanat semmiféle cselekvésre. Ennek következtében az is erősen foglalkoztatta Hammondot, hogy vajon akkor mekkora csorbát szenvedne fantom-imázsuk, ha bárki is képes lenne elmenekülni a cserét követően? Mert Holden elvárásai mellé azért a csoport azon igényét is erősen szem előtt óhajtotta tartani, hogy arctalanságuk legfőbb motivációja nem más, mint saját biztonságuk és hatékonyságuk. Hiszen ameddig beazonosíthatatlanok, nem mérhető rájuk semmiféle csapás, bizonyos érzékeny pontokon. Ezek az érzékeny pontok pedig nyilvánvalóan a hozzátartozók, akik – a csoport arctalanságának elvesztése esetében – ki lennének téve esetleges atrocitásoknak, illetve ők maguk is célpontokká válhatnának. Patrick ezt semmiképpen nem akarta megkockáztatni, ezért különféle helyszínekre és szituációkra dolgozott ki terveket, hogy minél kisebb legyen akciójukban a hibaszázalék annak ellenére, hogy fogalma sem volt arról, valójában mikor és hol történik majd a csere.

A kommandó parancsnoka Mike Hartot nem tartotta komoly ellenfélnek, annál inkább az őket fogvatartó csoport alvezérét, Jet Csent. Az ázsiai származású helyettes nem szimpatizált túlzottan a túszcsere ötletével, és ennek nyíltan hangot is adott. A két terrorista vitája tisztán behallatszott a foglyokhoz, így a kommandósok tökéletesen tisztában voltak a kínai szándékaival őket illetően. Ezek a szándékok azonban távolról sem egyeztek a bűnözők vezetőjének elképzeléseivel. Nem éppen erőt sugárzó vezetési stílusa ellenére azonban Mike Hart hajthatatlannak bizonyult, amelynek oka nem más volt, mint azok a kedvezmények, amellyel megbízói kecsegtették siker esetén. Csen kénytelen-kelletlen alávetette magát Hart parancsainak, de titokban leste vezére minden lépését, hogy ha alkalom adódik, akkor úgy vehesse át a csoport irányítását, hogy az ő pozíciójához kétség se férhessen. Mivel azonban az alvilági körökben a trónviszályok soha nem zajlottak le vér nélkül, ezért Csen alázatosan meghajolt Hart akarata előtt, hiszen elgondolása szerint a foglyul ejtett elitkommandó majd félresöpri a vezérség felé vezető útból Mike-ot. Neki csak annyi a feladata, hogy ha lehet, ne tartózkodjon éppen ott; vagy ha a jelenléte mégis elkerülhetetlen a bukás pillanatában, akkor lehetőleg ki tudja húzni időben a hurokból a nyakát.

*

Holden Seth társaságában türelmesen várt Johnra és társaira. Az önvédelmi edző zárkózott ember volt, ritkán kezdeményezett beszélgetést. Ha valamit közölt is, az mindig az éppen aktuális feladataival volt kapcsolatos, magáról nem szívesen csevegett. Jeff kedvelte a mestert, megszokta már nem éppen kitárulkozó magatartását, így megpróbált beszélgetés helyett az őt szorongató feladatokra koncentrálni.

Keegan futott be elsőként, majd Bonnie, és végül John érkezett meg.

A résztvevők körbeülték az asztalon kiterített tervrajzot, amely a bevásárlóközpontot ábrázolta, és minden figyelmüket Holdennek szentelték.

A kommandós parancsnok elkezdte vázolni a helyzetet.

– Holnap szerencsénkre hétköznap lesz, így nagy tömegre pont a déli órákban nem kell számítanunk. A csere a harmadik szinten lesz, az éttermeknél. Ezen a szinten található még a játékterem, néhány kisebb üzlet, a mozi és a bejárat a parkolóházba. Seth mesterrel az oldalamon viszem a négy börtöntölteléket a találkozási ponthoz. A biztonság kedvéért azért kértem néhány civilruhás hekust a helyiektől, akik feltűnés nélkül igyekeznek majd elvegyülni ezen a szinten. Valószínűleg hozzánk fog tartozni a moziban a jegyszedő, a pattogatott kukorica árus, a banki biztonsági őr. Ha nem muszáj, ők nem fogják leleplezni magukat, így a tervet úgy dolgoztam ki, mintha csak magunkra és Patrickékra számíthatnánk. A fiúk kénytelenek lesznek improvizálni, nektek viszont bőségesen lesz előre tudott feladatotok. Bonnie és John, házaspárt fogtok játszani, remélem menni fog, és élethűre sikerül az alakítás! – vigyorgott a tanácskozás megkezdése óta először Jeff. – A feladat az lesz, hogy megakadályozzátok a kijutást a mozi, illetve a parkoló felé. Keegan hadnagy, te egy őgyelgő járókelőt alakítasz majd az én hátam mögött, hogy az is fedezve legyen. Amire nagyon vigyázni kell: lehetőleg senki se szökhessen meg, mert a csere urak mellé még Hartot és a bandáját is be akarom varrni néhány évre! Most megmutogatom a rendelkezésemre álló fényképeket a rosszfiúkról, elmondom a velük kapcsolatos tudnivalókat, aztán szépen oszlásnak indulunk. Ki-ki hazatér, és úgy viselkedik otthon, mintha mi sem történt volna! Van kérdés?

– Roppant módon sajnálom elöljáróm, de én látok szépen kidolgozott tervedben néhány buktatót! – szólt John. – Először is a déli időpont nyilván nem véletlen. Egy munkanapon mit tesznek délben az emberek? Ebédelnek, legalábbis, feltételezésem szerint. Erre Hart is számít. Potenciálisan tehát rengeteg tússzal kell számolnunk, és ezt mindenképpen el kell kerülnünk! Én azt javaslom inkább, hogy az erőinket a parkolóházra koncentráljuk! Cseréljük ki a foglyokat, és távozás közben lepjük meg őket! Ekkor már Patrickék is teljes hatékonysággal tudnak dolgozni, hiszen legalább a hátukra nem kell vigyázniuk. Mert iszonyatosan nehéz eredményesnek lenni akkor, amikor minimum egy fegyver csöve csiklandozza az ember tarkóját. Nem mondom, eléggé motiváló, de a rizikófaktor kicsit ütős. Aztán mi van akkor, ha a fegyver mögött állongó törvényellenes figurát ideges mutatóujjal verte meg a teremtő? Na, akkor van gáz! Ráadásul, főnököm, én nem teríteném ki az összes ászomat ilyen hevenyészve kitervelt akciókor! Tartogatnék egy négyfős meglepetés csomagot az ellenfélnek. Történetesen pont azokat, akik itt csücsülnek. Mert a másik négy fő adott, és ha minden trükk nélkül kiszabadítod őket, hálából roppant hatékonysággal tudnak dolgozni! – fejezte be mondandóját a volt tanítvány.

– Igazad lehet – morfondírozott az állát masszírozva Holden. – Akkor jobb, ha ti tényleg nem mutatkoztok, mert a meglepetés ereje azért szükséges lesz merész terved kivitelezéséhez. Legyen úgy, ahogy javasoltad! Viszont akkor minden szint parkolójának kijáratához kell ember. Ezért a harmadikon te leszel Bonnie-val, a másodikon Seth, az elsőn pedig George. Mivel a harmadikra tippelek, mint menekülési útvonalra, ezért figyeltek ott ketten. A börtöntöltelékek hátában mi is elindulunk a csoporttal, így heten már elegen leszünk a lefüleléshez. Seth és George pedig amint megkapta a jelemet, lóhalálában indul, hogy segítsen úrrá lenni a kialakult helyzeten. Mindegyikőtök kap egy sorozat fényképet a résztvevőkről, és néhány sorban létfontosságú tudnivalót a kergetendő gengszterekről. E fényképalbumot célszerű a párnátok alatt tartani éjszaka, hogy álmotokból ébresztve is emlékezzetek az azokon szereplők fizimiskájára és főbb paramétereire. Mike Hart egyébként nem kimondottan nagykutya, nem is értem, hogy hogyan került kapcsolatba a bűnözés ezen ágával. Inkább egy piti orgazdának kellene lennie, mint egy terrorcsoport vezetőjének. Kimondottan gyengekezű és tehetségtelen, nem éppen a legjobb választás az irányításra, szervezésre, parancsosztogatásra. Alvezére, Jet Csen már sokkal alkalmasabb a vezető tisztségének betöltésére, mert ezerszer ambíciózusabb, és sajnos legalább ennyiszer kegyetlenebb is Hartnál. Vele nagyon kell vigyázni, mert vezére nélkül is tudja, sőt mi több, akarja is irányítani a csoportját. Mivel a feladat az, hogy minden résztvevőt bedutyizzunk az akció végeztével, ezért nem térek ki annak fontosságára, hogy mit jelentene a megjelentek közül bárkinek a szökése is. A fiúkat így is verheti a víz rendesen, mert a túszcseréhez nyilvánvalóan nem az egész bagázs jön, így bizonyára akadnak majd olyan terroristák, akik arcot tudnak adni a terrorelhárító elitkommandónak. Ez meg annyit jelent, hogy a hozzátartozóik biztonsága erősen kétségessé válik egészen addig, ameddig az egész terrorcsoport dutyiba, illetve a proszektúrára nem kerül. Tehát ismételten hangsúlyozom: senki sem szökhet meg! Visszatérve a feladataitokra, ti négyen innen indultok, velem már csak a bevásárlóközpontban találkoztok majd. Seth-tel gyakorolgassátok ma még a közelharcot egy kicsit, mert esélyesnek látszik egy kis csetepaté holnap. Tudom, hogy ilyen közel az akcióhoz már nem szokás, de tényleg vegyétek át a fegyveres és pusztakezes harc néhány elemét, mert azt kétlem, hogy a lelkesen jelentkező kedves házastársak – fordult Bonnie-hoz és Johnhoz – mostanában foglalkoztak volna akár csak hasonlóval is. Van még kérdés?

– Most már tényleg nincs – szólalt meg első ízben Seth. – Gyertek kedveskéim, égek a vágytól, hogy kiköpessem veletek a tüdőtöket egy picike mozgással! – mosolygott az edző. E mondtat elhangzása után kezdetét vette az edzés.

*

Másnap reggel egymás után érkeztek meg a túszszabadító akció résztvevői. Seth ismét a kezébe vette az irányítást, és a közelharcot gyakoroltatta velük. Támadás, hárítás fegyverrel és anélkül volt a program. Miután ezzel végeztek elmentek zuhanyozni, és felöltötték a magukkal hozott ruháikat. Holden nem akart azzal is kockáztatni, hogy valamiféle kommandós egyengúnyát ad rájuk. Bonnie divatosan kihasadoztatott farmerban, pólóban, és egy magas szárú edzőcipőben jelent meg az autó mellett, amellyel menni szándékoztak. Nyakában néhány ezüstlánc, a fülében több sorban egyszerű karika fülbevaló, az ujjai mindegyikén meg egy–egy érdekes formájú, különlegesen szép, egyedi gyűrű kapott helyet. Orrára napszemüveget illesztett, így tökéletessé vált az álcája. Inkább kinézett egy plázacicának, aki csak sikoltozni tud, mint olyasvalakinek, aki hatékonyan tud segíteni egy ilyen komoly feladatban. George nem változtatott megszokott külsején; a haja a tarkóján összefogva verdeste a hátát; nadrágját, csizmáját, és pólóját egy világosbarna hasított bőr zakó egészítette ki. John sem lógott ki a sorból, szintén kényelmes farmerban, farmeringben a fél arcát eltakaró napszemüvegben és baseballsapkában pompázott. Seth a feltűnés kerülésének érdekében lemondott megszokott, hagyományos öltözékéről, inkább ő is hasonlóan sportos viseletet választott magának, mint a másik két férfi. A lebukást elkerülendő mobiltelefonokat vittek magukkal, hiszen azon társalogni sokkal hihetőbb, mintha adóvevőt használnának, bármilyen kicsi is az.

A parkolóházban elváltak útjaik, az első szinten Keegan állt meg, a másodikra Seth sietett, a harmadikon pedig a házaspár foglalta el kijelölt helyét.

Negyedórányi várakozás után befutott Holden is néhány ártalmatlannak látszó kommandós, valamint a foglyok társaságában. Rezzenéstelen arccal haladt el emberei mellett, egyetlen mozdulattal sem árulta el még az őt kísérő akciócsoportosoknak sem, hogy a nekik háttal álló személyek ismerősök a számára. John és Bonnie a kirakat üvegében figyelte a mögöttük elhaladó csoportot, majd mindketten elővették a mobiljukat, hogy jelezzék az akció kezdetét társaiknak.

*

A foglyok engedelmesen és trükkök nélkül haladtak az őket kísérő gengszterek között. Előttük három férfi lépkedett, mögöttük még négy. Hart vezette a csoportot, Csen viszont a rabok mögött haladt.

A terroristák vezetőjének szíve nagyot dobbant, amikor felismerte az általa kiszabadítandókat Holden kíséretében. Mike Hart jövőbeni pozíciója nagymértékben függött ennek az akciónak a sikerétől. Ezzel a cselekedettel megszerezte volna a kommandós nagyfőnök mögött ülő, az általa a négy legnagyobbnak ismert bűnöző háláját. Márpedig aki hálás, az bőkezű is. És mivel ezzel a tettel azt is bizonyítja, hogy egyikük helyére sem pályázik, bízni fognak benne. Ha pedig bizalom és hála van, akkor támadástól sem kell tartania. Mike Hart tehát e cselekedettel igyekezett magának biztosítani a jövőbeni nyugodt nappalokat, éjszakákat.

A terrorista megállt a kommandós asztalánál, és biccentett egyet felé. Holden lassan felemelkedett a székről. Odament a csoportjához, majd intett a fiúknak, hogy kövessék. Patrickék azonban hiába lesték minden mozdulatát, a nagyfőnök még nem adott jelet semmiféle akcióra. A négy gengszter is felemelkedett ültéből, majd elfoglalta a foglyok megüresedett helyét.

A gengszterek hátat fordítottak – kivéve Hartot és a mellette állókat – akik mintegy utóvédként fedezték a visszavonulást.

Holden mögül a „kölcsönkért” akciócsoportosok lassan elszivárogtak az étteremből, hogy az ellenfél hátába kerülve megakadályozzák azok szökését. Patrick, Ron, Brandon és Ben Jeff háta mögött összefűzött kezének jelére elindultak, hogy megállítsák a bűnözőket. Mike még mindig nem fogta fel, hogy mi készül az orra előtt, így egy hang nélkül emelte meg a kezét, amikor a kommandós nagyfőnök elővette a pisztolyát, és rászegezte azt. Hammond és társai így akadálytalanul elhaladhattak mellettük, és a gyanútlanul lépkedő, éppen kiszabadított keresztapákat kényszerítették megadásra. Ez azonban nem volt egyszerű feladat, így kialakult egy test-test elleni küzdelem. Csen és az őt kísérő három maffiózó visszapillantva csak annyit látott, hogy a mögöttük lévőkért már nem tehetnek semmit, így inkább menekülőre fogták a dolgot.

Amint kiléptek a fotocellás üvegajtón a parkolóházba, abban a pillanatban meglepte őket három férfi és egy nő. Két börtöntöltelék futásban keresett menedéket, utánuk elindult Seth és Keegan. Jet Csen Johnt nézte ki magának, vele bocsátkozott közelharcba; a negyedik fickó pedig Bonnie-val küzdött.

George, a nyomában Seth-tel loholt a szökevények után. Azok összenéztek, és két ellentétes irányba indultak tovább. Az önvédelmi edző megmutatta, hogy ő melyiket követi, majd igen gyorsan eltűnt a hadnagy szeme elől.

Keegan azon imádkozott, hogy az általa kergetett fickónak eszébe ne jusson bemenni a bevásárlóközpont belső terébe, ahol pillanatok alatt vagy elvegyülhetne az ebédjét fogyasztó tömegben, vagy túszokat ejthetne a szökés folytatásához. A hadnagynak nem voltak illúziói, gondolta, hogy a maffiózónál van pisztoly, míg ő szánalmasan fegyvertelen. Csak reménykedni tudott abban, hogy a gonosztevő nem lövöldözésre, hanem a menekülésre használja fel az idejét és az energiáját.

Seth nem hiába tanulmányozta a hely alaprajzát, így sikerült a bűnöző elé kerülnie, és meglepnie őt. A villámgyors mozgású edzőnek nem sok energiáját emésztette föl a fogócska és a pillanatokig tartó küzdelem. A szembekerülésük után néhány perccel már visszafelé tartott, vállán az eszméletlen, megbilincselt gazemberrel.

Útja közben találkozott George-dzsal, aki – bár feltartotta a neki juttatott ellenfelet – igen kiegyenlített küzdelmet folytatott vele. Az edző besegített a hadnagynak, aminek következtében a maffiózó ugyanarra a sorsra jutott, mint az edzővel küzdő társa: hamarosan passzívan és összebilincselve heverészett a copfos rendőr vállán.

Bonnie jó hasznát vette a kezén lévő ékszereknek a küzdelem során: gyűrűi boxerként funkcionáltak – már amikor éppen nem a lábával tartotta magától távol az ellenfelét –, így a neki jutott terrorista mindannyiszor fröccsenő vérével jutalmazta a fejét ért, kézzel adott találatokat. Noha az ütlegelt férfi nem adta ingyen az eszméletét, túl nagy kárt nem tudott tenni a keményen védekező lányban.

John kénytelen volt kergetőzni Csennel, mert az inkább a bőrét mentette, nem akart megállni, hogy harcoljon. Amikor azonban a szőke férfi sarokba szorította a terroristák alvezérét, az éles hangon felkiáltva támadásba lendült. Első, elsöprő erejű rúgása csak súrolta Johnt, de az éppen elég volt ahhoz, hogy kicsit meginogjon. Az énekes ugyan a visszapördülő ütést is hárította, de rögtön felmérte, hogy Csen közelharc-tudása magasabb szinten van, mint az övé. Mivel a kínai roppant gyorsan és hatékonyan támadott, Kendersonnak csak arra maradt ideje, hogy védekezzen. Időnként néhány mozdulatával meglepte ugyan ellenfelét, de az még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy támadást kezdeményezzen. Amikor az ázsiai származású férfi egy kicsit fáradni látszott, John vette át a kezdeményezést, és felugrott egy rúgáshoz. Már a levegőben volt, amikor meglátta az alvezér szándékát, de elhárítani már nem volt módja a letaglózó, sípcsontját érő rúgást. A fájdalom beléhasított, és a földre esett. Jet nem teketóriázott sokat, és ütésekkel, rúgásokkal sorozta meg ellenfele fejét és felsőtestét. Bár néhányat sikerült hárítania a zenésznek, egyre több találatot kapott, amelyek hatására rohamosan amortizálódott. A járomcsontja megszínesedett a rajta keletkező vérömlenytől, a szája felrepedt, valamint az orra és a szemöldöke is erősen vérzett. Jóllehet Csen sem volt sértetlen, azért korántsem volt olyan silány állapotban, mint ellenfele. Mindent összegezve, John régen kapott akkora verést, mint most. Amint Bonnie meglátta, hogy a férjét éppen ronggyá verik, rögtön a segítségére sietett, amit elég rosszul tett. A kínai csak még dühösebb lett, és visszakézből úgy vágta szájon a lányt, hogy az azonnal hanyatt esett, majd a fejét bevágva egy autó karosszériájába, elveszítette az eszméletét. Kenderson vérbeborult arccal állt éppen talpra, amikor előbukkant az egyik parkoló autó mögül Seth. Jet Csennek nem volt kedve tovább játszadozni, így bő klepetusa alól előhúzott egy pisztolyt, maga elé rántotta az eszméletét éppen, hogy megtartó, vérmázas arcú Johnt. Azonmód túsza halántékához emelte a pisztolyt, és megmutatta Sethnek. Megvárta, ameddig a másik kínai a közelébe ér, kisvártatva a fegyver agyával fejbe vágta pajzsát, majd az edző karjaiba lökte.

Seth nem foglalkozott egy pillanatig sem a menekülővel, hanem tanítványát vette gondjaiba. Figyelmesen megvizsgálta a sérült zúzódásait, majd megállapította, hogy az orrán kívül semmije sem tört el. Patrick volt az első, aki mellé ért. A kommandós parancsnokra bízta Johnt, ő pedig Bennel a nyomában Bonnie-hoz sietett.

A nő fintorral az arcán éppen a homlokához nyúlt, amikor az edző mellétérdelt. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, kissé zavartan nézte a két föléhajló férfit. Felrepedt száján már megalvadt a vér, egyéb sérülés nem látszott az arcán. A mester az ő testét is hasonló gondossággal vizsgálta át, mint a férjéét, de nála sem talált aggodalomra okot adó sérülést. Miután talpra segítette a lányt, Ronnak és Brandonnak elmondta, hogy hol találják Keegant és a foglyokat. A nőt a férjéhez kísérte, majd az éppen megjelenő Holdenhez lépett:

– Csak Csen szökött meg, a többit elfogtuk.

– Veszteség? – kérdezte Jeff.

– Nincs. Bonnie és John ugyan megsérült, de mindketten túlélik.

– Milyen fizikai állapotban van John?

– Úgy érted most, avagy az akció előtt?

– Előtte – válaszolt egyetlen szóval Holden.

– Mire akarsz kilyukadni, Jeff? Eléggé felkészült volt, hiszen magam képeztem ki. Ugyanolyan villámgyors, ügyes, és erős, mint amilyen a csoport tagjaként volt. De most egy olyan kínaival került szembe, aki minden bizonnyal előbb tudott harcolni, mint járni. És anélkül, hogy az általad vádolt urat heroizálni akarnám: örvendezzünk erősen, hogy egyáltalán életben maradt. Egy menekülő bűnöző, akit sarokba szorítanak az üldözői, és mindenáron a bőrét akarja menteni, valamint jártas – eléggé magas fokon – néhány harcművészeti ágban, nem szokott játszadozni! Kész szerencse, hogy a pisztolya csak az utolsó pillanatokban jutott az eszébe. Arról ne is nyissunk vitát, hogy John merő szívjóságból segített, nem kötelezhetted volna rá – mondta nagyon halkan, de annál határozottabban Seth.

– Ne cakkozd magad, kiképzők gyöngye! Nem vádolom semmivel kedvenc tanítványodat – visszakozott Holden.

– Pedig egészen úgy hangzott – válaszolta a mester, majd faképnél hagyta Jeffet.

A relatív sikeresnek nevezhető akció után mindannyian visszatértek a bázisra. Holden Bonnie és John rendelkezésére bocsátott egy házat, hogy egy kicsit pihenhessenek. A házaspár első útja a zuhany alá vezetett. Miután végeztek a tisztálkodással, a lány ágyba dugta a férjét, majd felhívta telefonon az otthoniakat. A kagylót Abigail vette föl.

– Tessék, Kenderson ház. Abigail Sullivan vagyok, miben segíthetek?

– Szia, Bonnie vagyok! Kissé elhúzódik a tárgyalás, ezért nem megyünk haza, csak holnap. Minden rendben van otthon?

– Igen Bonnie. Szólok a lányoknak, majd ha visszajöttek a lovaglásból.

– Köszönöm! Szia!

– Szia!

A fiatal nő letette a telefont, de két perc sem telt el a beszélgetés befejezése óta, amikor kopogtak a bejárati ajtón. A nyitott ajtóban Seth és Patrick állt.

A lány félreállt az útból, a két férfi pedig azonnal eltűnt a hálószobát rejtő ajtó mögött.

Hammond Seth háta mögül vette szemügyre Johnt. Az ázsiai származású kiképző levette a takarót csúnyán helybenhagyott tanítványáról, és ismét alaposan átvizsgálta a zúzódásokkal tarkított testet.

John jobb sípcsontján tenyérnyi vérömleny éktelenkedett. Bár annak vizsgálatakor a férfi arcán fájdalmas fintor vonaglott át, Seth megállapította, hogy a csont nem tört el. A felsőtesten itt–ott látható volt néhány kisebb zúzódás és horzsolás, de a szemmel láthatóan súlyosabb sérülések a fejen és a két alkaron sorakoztak. A karok sérülései nyilvánvalóan a támadások hárításakor keletkeztek, amikor Kenderson már tudta, hogy az adott rúgás, vagy ütés elől kifordulni biztos, hogy nem tud. A száj és a szemöldök felszakadt, az orr eltört, a bal járomcsontot is véraláfutás színesítette. Seth a szemöldök esetében szükségesnek látta a varrást, a többi sérülésre jéggel telerakott törölközőket tett, tekintettel a sebek körül terebélyesedő véraláfutásokra. Miután ezzel végzett, Bonnie segítségét kérve kiment a konyhába, hogy az általa kívánatosnak ítélt teakeverék elkészítésének módját megmutassa a lánynak. Illetve elő akarta készíteni a varrást is, amelyhez minden nélkülözhetetlen eszközt magával is hozott.

Patrick a szobában maradt, és némán szemlélte ex–helyettese tarkára vert arcát.

Kenderson csak a jobb szemével viszonozta a pillantást, mert a másik szemét – de leginkább a bal arcfelét – eltakarta a hűtést szolgáló, jéggel töltött csomagocska.

– Jobban vagy? – kérdezte Hammond.

– Nem mondanám. Mint akit ledaráltak és kidobtak, legalább egyszer – válaszolta a sérült.

– Tény, hogy még akkor is képtelen lennék az arcod szépségét méltatni, ha fegyverrel kényszerítenének rá. Leginkább felismerhetetlen vagy, még szerencse, hogy a tetoválásaidról be lehet azonosítani, rád lehet ismerni. Ugyanis a fejedről momentán lehetetlen.

– Nem baj Patrick, úgysem terveztem, hogy a közeljövőben szépségversenyen indulok – húzta el a száját az énekes.

– Azt úgyis maximum az esélytelenek nyugalmával tehetnéd, mint azt az előbbiekben említettem. De meséld már el, hogy mit tudott az alvezér kínai!?

– Miért, nem látod? Ütni és rúgni biztosan tudott. Nagyon gyors volt, és pokolian alattomos is. A technikája nemhogy nem volt ismerős, hanem a zavarbaejtően egyedi kifejezés illene rá a leginkább. Soha nem úgy fejezte be a mozdulatsort, ahogy arra az indításból következtettem. Örültem, hogy védekezni tudtam, arra, hogy megállítsam, esélyem sem volt.

– Ne hibáztasd magad! Életben maradtál, mi szabadok vagyunk, Hart bandájának döntő többsége már a sitten hűsöl. Holden soha nem állította, hogy nem szélmalomharc, amit csinálunk.

– És a többiek?

– Minden rendben velük. Ebben az akcióban a pofonzsák szerepkörét te kaptad, noha nekünk is kiosztódott néhány maflás. Ja! Amíg el nem felejtem! Jeanine és Kelly eljönnének hálálkodni. Ahogy elnézlek, életem párját még beengedem hozzád, de Ben feleségét semmiképpen!

– És miért, ha szabad tudnom?

– Nem venném a lelkemre a koraszülését, ugyanis ha ebben az állapotban meglát téged, ijedtében tuti, hogy lebabázik! – vigyorgott Patrick.

Ekkor lépett be a szobába Seth, egy tálcán hozta a varróeszközöket. Bonnie a nyomában haladt, a kezében egy akupunktúrás tűket tartalmazó dobozt tartott. A kínai leült az ágyra, és maga mellé intette a lányt.

A mester figyelmesen kiválasztotta a dobozból a tűket, és könnyed kézzel John bőrébe szúrta azokat. Majd fertőtlenítőszerrel lekente a varrandó felületet, és apró öltésekkel egymáshoz húzta a sebszéleket. Bonnie érdeklődve figyelte a férje arcát, de azon nyoma sem látszott fájdalomnak a szúrások alkalmával. Patrick már meg sem lepődött, hiszen a kiképzésük alatt, illetve az éles bevetéseken szerzett kisebb–nagyobb, még kórházi kezelést nem igénylő sérüléseket mindig az edző kezelte. Ahogy viccesen a csoporton belül nevezték, ezek a „stoppolások” azonban kevesebb fájdalommal és gyorsabb regenerációval gyógyultak, ezért mindannyian jobban kedvelték, mint bármely kórház hírneves sebészetét. Az elitkommandó sebkezelési ranglistájának második helye viszont vitathatatlanul Victor Laráé volt. Dr. Lara azonban Shao Yintől rengeteget tanult a kínai orvoslásról, és a megszerzett tudást sikeresen alkalmazva ötvözte is az egyetemen tanult modern gyógyítási technikával.

Mihelyst a mester végzett a teendőivel tanítványa testén, megkérte a jelenlévőket, hogy hagyják pihenni a sérültet.

Kényszeredetten teljesítették az edző kérését, így abban állapodtak meg, hogy átmennek a bázis központi épületébe. Bonnie és Patrick meglepődve tapasztalta, hogy minden előzetes egyeztetés nélkül a csoport tagjai hiánytalan létszámban már ott is vannak, illetve Jeanine és Kelly is megérkezett.

Holden kissé falsul mosolygott a megkönnyebbülten csacsogó két nőre, mert nem szerette, ha bázisra látogatók érkeztek. Vagy szíveskedjen a kommandós családja ott élni, vagy még látogatóként se tegye be a lábát erre a helyre! Ilyen esetekben mindig elfelejtette azt, hogy bár az ott élőknek megélhetési gondjai nincsenek, azért a kalitka akkor is az marad, ha rácsok aranyból készültek is. Amint Hammond és a kíséretében érkezett nő belépett a helyiségbe, a jelenlévők figyelme feléjük fordult, így Jeff megragadva az alkalmat, bocsánatkérően motyogott pár szót, majd távozott a teremből.

Bonnie egyenként átölelte a jelenlévőket, és mindenkivel váltott néhány szót. A csoport tagjai kiegészülve a két nővel egy emberként érdeklődtek John hogyléte felől. Az asszony elmondta azt, amit Seth-től megtudott a férje állapotáról, majd leült az egyik kényelmes fotelba, és fáradtan lehunyta a szemét.

Amikor ismét körülnézett, meglátta maga mellett Kellyt és Bent. Mosolyogva fogadta el barátnőjétől a hideg üdítővel tele poharat, és szomjasan elkortyolta a tartalmát. Taylor nem szólt semmit, de a felesége úgy érezte, beszélnie kell a hálájáról, amit érez mindenki iránt, aki segítséget nyújtott abban, hogy visszakapja a férjét.

– El sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok mindannyiótoknak, és mennyire sajnálom, hogy John megsérült! – mondta az állapotos szőke nő.

– Szóra sem érdemes, Kelly – válaszolta Bonnie. – Barátok vagyunk, bármit megtennénk egymásért. Ráadásul tisztában vagyunk a kockázattal is, így azt minimalizálva igyekeztünk segíteni. John sérülése lehet, hogy elkerülhető lett volna, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy akár vérfürdő és haláleset is lehetett volna a nóta vége. Éppen ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy „csak” pár ütést-rúgást kapott, és nem az életével fizetett.

– Azt hiszem, hogy nem csak kizárólag a sorsnak lehetsz hálás ezért, hanem magának Johnnak és az őt felkészítő Sethnek is! – folyt bele a beszélgetésbe Ben. – Nem akarom hősnek kikiáltani a férjedet, és magamat meg a többieket sem degradálnám; de talán a férjeden kívül Patricknak lett volna esélye arra, hogy kicsit feltartóztassa a kínait. Seth talán meg is tudta volna állítani, de ebben sem vagyok biztos. Biztosan tudom, hogy a szökött alvezérrel még lesz dolgunk, és számomra az is kétségtelen, hogy Jet Csen megállítására a legjobb módszer a golyó, nem pedig a pusztakezes küzdelem – húzta fanyar mosolyra a száját a jelenlegi helyettes parancsnok.

Bonnie-nak hirtelen elege lett a történtek elemzéséből, a jövendő kutatásából és a hátralévő hálálkodások meghallgatásából. Elnézést kért az egybegyűltektől, majd visszatért a házba Johnhoz, hogy megitassa a Seth által kikevert teával, illetve lecserélje a borogatásokat férje összevert testén.

*

Időközben Janet a féltékenységtől félőrülten, és nagyon feldúltan tette le a lakásában a telefont. George nem mondott semmit, amikor elment otthonról, de számtalanszor volt már ilyen, ez önmagában nem zaklatta volna fel a nőt. A problémát az okozta, hogy felhívta Bonnie-t, de a lány nem volt otthon. Miután tovább faggatta Abigailt, akkor kiderült, hogy barátnője is nagyjából akkor hagyta el otthonát, amikor George. Janet el sem búcsúzott a házvezetőnőtől, úgy csapta le a kagylót. Ezért fogalma sem lehetett arról, hogy a ház ura sem tartózkodik a házban, tehát valószínűleg együtt mentek valahová. Márpedig ebben az esetben George aligha Bonnie-val múlatja az időt, vagy ha mégis, akkor John is a közelben van, ez a tény meg nem kedvezne egy titkos kapcsolatnak.

Jen nem bírt tovább uralkodni magán, így zokogva ment ki a lakás erkélyére. A szomszédos balkonon kint tartózkodott Sarah, a szomszédasszony. Meglepve figyelte az eléggé összetörtnek tűnő lányt, majd amikor annak zokogása valamelyest csillapodott, megszólította a szomorú fiatal nőt.

A hadnagy feleségére rohamként tört rá az őszinteség, és minden óvatosságot félretéve elmesélte Sarahnak, hogy mi bántja. Azt – nagyon bölcsen – azért kihagyta a beszámolóból, hogy George rendőr, és az Ügyosztály tisztje; de a férje hűségével kapcsolatos kétségeit őszintén megosztotta az őt figyelmesen hallgató szomszédasszonnyal.

Sarah elmondta, hogy a lakást csak béreli, és abban a kislányával – Natty-vel – lakik együtt. A gyerek apja még a terhességének hírére elhagyta őt, így semmiféle támogatást nem kap tőle. Egyedül gondoskodik a tizenhárom esztendős lányról, ami egyre nehezebb, hiszen a szépségiparban műköröm–építőként és manikűrösként éppen annyit keres, hogy a lakást és az ételt ki tudja fizetni. Most éppen egy iskolába jár, ahol az ezotériával foglalkoznak, és annak majdnem minden ágát szeretné olyan szinten megismerni, hogy annak segítségével kiegészíthesse jövedelmét.

Rögtön neki is állt elemezni Janet jellemét, aki csodálkozva hallgatta, hogy milyen pontosan meglátja szomszédasszonya az ő főbb jellemvonásait. Az analízis olyan pontos volt, hogy Jen felszárítgatta a könnyeit, és ígéretet tett arra, hogy átmegy szomszédasszonyához, mert meg akarta hallgatni, hogy az asztrológián kívül mit mond még a számmisztika, illetve a Jóskönyv róla, és a további sorsáról.

Az imént még oly hevesen zokogó nő kíváncsisággal a szemében kopogott be a szomszédos ajtón, amelyet Sarah azonnal ki is nyitott. A fiatal nő szemügyre vette az ajtóban állót, aki egy kicsit elhízott volt ugyan, de nem is a testalkata, hanem az arca és a szeme volt az, amely nem engedte szabadulni a kétségek között őrlődő fiatal lányt.

Sarah szeme világítóan világoskék volt, olyan benyomást keltett, mintha belelátna az ember fejébe. Kerek arcán szinte fehér volt a bőr, a haja pedig nagyon világos szőkére volt festve. Ez a szándékosan kialakított, szinte valóságon túli megjelenés erősítette azt az érzést Janetben, hogy mindent elmondhat szomszédasszonyának, sőt az segítséget is tud nyújtani neki problémái megoldásában. Hiszen ha nem is tündérként aposztrofálta magában vadonatúj ismerősét, valójában egy jó boszorkányról szerinte megközelítőleg ilyen kép élhet a külsőt illetően az arra fogékonyakban.

Elkeseredésében elfelejtette logikusan végiggondolni azt, hogy az idősebb nő nem csupán vigasztalni kezdte őt, amikor az erkélyen beszélgetni kezdtek, hanem már akkor George ellen kezdte hangolni, hiszen nem próbálta a férfi viselkedését elfogadhatónak feltüntetni. Inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy erősítse a dühöt benne, és azt az érzést, hogy a férje egyrészt semmibe veszi, másrészt csak egy háztartási alkalmazottnak, valamint szexuális célpontnak tartja, már amikor éppen nem Bonnie-val csalja.

Sarah elégedetten látta, hogy minden a tervei szerint alakul: Janet inkább egoistán, mint józanul viszonyul a kialakult helyzethez, amivel minden bizonnyal majd az őrületbe fogja kergetni mit sem sejtő hitvesét. Ekkor eljön annak az ideje, hogy minden téren a befolyása alá vonja a lányt, és kihasználja majdan saját céljai elérésének érdekében.



Reményhajsza II. - 1. fejezet

1. fejezet

John tekintete Bonnie–ra villant, majd szemét lesütve lassan elfordult, hogy betessékelje Holdent a földszinti dolgozószobába. Hellyel kínálta egykori elöljáróját, nekitámaszkodott a számítógépasztalnak és nyugodtan várta, ameddig látogatója belekezdett mondandójába.

A nagyfőnök alaposan szemügyre vette Johnt. A szőke férfi haja megnőtt, és ismét kivilágosodott. Látszott rajta, hogy naponta megdolgoztatja az izmait, nem puhult el az ismét meglelt nyugalom és boldogság hatására. A zenész arca nem tükrözött érzelmeket, jóllehet Jeff tisztában volt azzal, hogy volt tanítványának mennyire sokat jelentenek azok az információk, amelyeket hamarosan megoszt majd vele. A kiképzőtiszt nem először bánta meg, hogy elengedte az énekest. Ugyan az önvádat ilyen esetekben mindig elhessegette magától, mert azzal tökéletesen tisztában volt, hogy ha a Duvall elleni akció után nem engedi el az előtte álló férfit, akkor igencsak kacifántos helyzetben találta volna magát, nem kizárólag csak vele, hanem akár az egész csoporttal szemben is.

John fejében is egymást kergették a gondolatok, ameddig arra várt, hogy egykori felettese megszólaljon végre. Pontosan tudta, hogy Jeffnek teljesen felesleges volt személyesen eljönnie hozzá, hiszen csak Jeanine és Kelly kérésére is azonnal igent mondott volna. Számára teljesen természetes volt, hogy segít, a nagy kérdés nem ez volt. A nagy kérdés úgy hangzott, hogy mindezt hogyan tálalja a családjának?

Bonnie rettenetesen nehéz dió lesz, bár talán az valamennyi könnyebbséget jelent majd a vitájukban, hogy Ben neve is szerepel a túszok listáján, márpedig a lány kiképzőjének megkülönböztetett helye volt az asszony szívében.

Az énekes nem örvendett a lehetőségnek, hogy ismét megcsillanthatja elit kommandós kiképzését, de ha nagyon mélyen magába nézett, akkor nem volt már biztos abban sem, hogy nem tette kellő motivációval a dolgát, és nem hiányzik neki legalább egy kicsit az akkor megszokott életforma. Átformálódott az elitekkel töltött idő alatt, és ha nem is maguk az akciók hiányoztak neki, azért azt készségesen elismerte, hogy a csapat és a tudat, hogy segítséget nyújt a béke és a biztonság megteremtéséhez, sokat jelentett neki.

Holden elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy feltegye az udvaron már egyszer elhangzott, noha akkor válasz nélkül hagyott kérdést:

– Segítesz?

– Ez, meglátásom szerint, eddig sem volt kérdés, Jeff – válaszolta John. – Engem más problémák izgatnak módfelett.

– Nocsak! Például? – nézett csodálkozva ex–tanítványára a nagyfőnök.

– Talán az, hogy a fiúk élnek–e még, és hogy én mit is szólok az egészhez! – hallatszott az ajtóból Bonnie hangja.

Kenderson szája sarkában megjelent egy félmosoly, de nem szólt egy szót sem. A felesége odaállt mellé, nekitámaszkodott az asztalnak, és érdeklődve vizsgálta a Holden arcán megjelenő érzelmeket. Jeff is elmosolyodott, és így szólt:

– Mivel az udvaron magukra hagytad a házad vendégeit, így azt kell mondjam, háziasszonynak nem vagy valami jó, de boszorkánynak határozottan briliáns.

– Nézd el nekem ezeket a hiányosságokat, Jeff! Inkább válaszolj: biztos, hogy életben vannak?

– Igen, egészen bizonyos. Bár – mint minden tanítványom – a fiúk az alvilág halállistájának az élmezőnyében szerepelnek, de őket most cserealapnak szánják. Bizonyíték van arról, hogy élnek.

John magához húzta a feleségét, majd így szólt:

– Így már csak a másik kérdésre kéne a válasz, konkrétan arra gondolok, hogy elengedsz–e túszokat szabadítani, én édes feleségem?

Az asszony elmosolyodva válaszolt a férjének:

– Mivel a válaszom egy határozott nem, számítok egy kis házastársi perpatvarra, drágám. Na jó, némi engedményt azért adok. Mehetsz, de csak velem együtt!

– Ez az, amiről szó sem lehet! Nem jöhetsz velem! – keményedett meg az énekes hangja.

– Hallgass meg, édesem! Alapjában véve nem mondanék nemet, hiszen ők egytől–egyig a barátaim. Ha mindez mégis kevés lenne, akkor Ben az egyik olyan ember ezen a világon, akiért még akár a pokolba is hajlandó lennék önként és dalolva elmenni, éppen ezért nem szívesen, de emlékeztetnélek titeket: nem egy mimózával beszélgettek. Ott akarok lenni, és még segíteni is tudok!

– Lehet – villant hidegen dühében a férj szeme. – De rád inkább itthon van szükség, ráadásul így legalább felőled nyugodt lehetnék.

– Kezdtek az agyamra menni, ti nagyképű, elitképzésű pasasok! Én soha többet nem akarok egy percig sem bizonytalanságban élni. Már gyászoltam és féltem eleget ahhoz, hogy teljes komolysággal mondhassam: ilyen helyzetben is vigyáznék az irhádra, hogy több lyukat ne rakass bele, egyetlenem!

Holden felállt a kanapéról, és így szólt:

– Azt hiszem, hogy én most magatokra hagylak titeket, hogy nyugodtan megbeszélhessétek a dolgot.

– Menj csak Jeff! – kiáltott utána Bonnie. – Elvégre az egész helyzetet az elejétől a végéig kizárólag neked köszönhetjük!

John átölelte haragvó feleségét, és így szólt:

– Kérlek, hagyd ezt abba! Beszéljünk értelmesen! Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, hogy gyere, hiszen szándékod ellenére is elvonnád a figyelmemet.

– Azt kétlem. Tudom, hogy féltesz, és nagyon szeretlek érte. De most már akár egy bizonytalan másodpercbe is belehalnék, ugye tudod? Ha nem hiszel bennem, akkor méresd fel a képességeimet Holdennel! Ha az ő tesztjén átmegyek, akkor hajlandó leszel elismerni a tudásomat?

– Figyelj rám, életem asszonya! Nem kételkedem benned. Ezt már csak azért sem tenném, mert ismerlek. Ha pedig ez kevés lenne az üdvösséghez, akkor ideje, hogy tudd: Jeff egy igen bőven illusztrált dossziét adott át nekem rólad Pearce–ék szigetén. Éppen ezért egy kompromisszumos megoldást javaslok a vita lezárására: ha olyan helyen kell túszokat szabadítanom, ahol képes vagy helytállni, mert azt a kiképzésed lehetővé teszi, akkor jöhetsz. Ellenben ha nem, akkor nem vitázol tovább velem, és nem nehezíted meg a dolgomat! Megegyeztünk?

– Talán – bújt hamiskás mosollyal az arcán a férjéhez a nő.

– Ugyan nem ezt a választ vártam, de momentán megelégszem vele – vigyorgott megkönnyebbülten a férj is. – Megkeresem a nagyfőnököt, hogy közölhesse velünk a részleteket.

John Kenderson kiment a szobából, hogy az elmondottak szerint cselekedjen.

A kiképzőtiszt a nappaliban üldögélt. Amikor meglátta tanítványát, felállt, majd a vállára tette a kezét és így szólt:

– Ti aztán alaposan megérdemlitek egymást az asszonnyal. Egyikőtök sem egy könnyű eset; nem irigyellek!

– Mondasz valamit, néha visszasírom az amnéziámat – dörzsölte meg kissé gondterhelten tenyerével az arcát a fiatalabb férfi.

– Mese. Az imént is azért habzott a szátok dühötökben, mert féltitek egymás életét.

– Mivel tudomásom szerint nem azért jöttél, hogy mélyanalízist folytass az érzéseimmel kapcsolatosan, tán közölhetnéd a konkrét információkat, ne adj isten, mondjuk esetleg a tervet, persze csak, ha van! – veregette hátba immáron ismét a dolgozószobában Jeffet a férfi.

Holden elkomolyodott, majd vázolni kezdte a helyzetet.

– Ebben a történetben felbukkan egy régi ismerős is, de csak érintőlegesen. Anno Duvall bandájának volt egy alvezére, Steven Hart. Hart – amikor Dorotheat megölte a fickó – úgy ítélte meg, hogy vezérének a maradék sütnivalója is elment, ezért megpróbálta átvenni a csoportot. Mint tudjuk, volt némi igazsága abban, amikor elmebaj gyanújába keverte a vezért, viszont szerencséje, az nem volt. Duvall rosszul tűrte a nyílt lázadást, és a saját kezével ölte meg Hartot. Stevennek van egy öccse, Mike, aki jóllehet sajnálta és gyászolta a bátyját, azért a lehetőséget – amely Peter halálakor kínálkozott – nem szalasztotta el. Így bár nem respektálják annyira, mint az elődjét, a drogüzlet egy része a kezébe került. Mike Hart nem hülye, még ha nem is a Duvall–módszert követi, azaz a „mindenki tőlem rettegjen” taktikát. Ő különféle kisebb–nagyobb szolgálatokkal vásárolja meg a nagyobb halak jóindulatát. És ennél a pontnál került a képbe jó Patrickunk és csoportja. Noha még mindig az alvilági halállista élsportolóinak és biztos befutóinak számítanak, most azért nincsenek közvetlen életveszélyben, mert négy sitten csücsülő hírhedt alvilági figuráért cserébe – állítólag – élve visszaadják őket. Ugyanakkor sem én, sem Nox nem szívesen engednénk szabadon ilyen elvetemült, régóta körözött bűnözőket. Viszont azt tudjuk, hogy Hartban van betyárbecsület, és az adott szavát eddig mindig állta. A feladat az lenne, hogy Hammondékat még azelőtt ki kellene szabadítani, mielőtt a „cserebere urak” cellájának az ajtaja, akár résnyire is, kinyílna.

– Eddig tiszta – válaszolta John. – Hová kéne értük menni?

– Információim szerint egy szigeten…

Az énekes fejcsóválva vágott egykori elöljárója szavába:

– Már megint egy sziget! – sóhajtott az énekes. – Ez valami agybaj a drogbáróknál? Amint van egy kis zseton, rögvest egy szigetet vesznek?

– Az. Hangya, divat, sikk, dili. Ama körökben bizonyára ez a mondás dívik: „Mutasd a szigeted, megmondom ki vagy!” Ebben még az is benne lehet, hogy nyilván úgy gondolja a többség: ha egy eldugott szigeten sértegeti a törvényt, akkor arról bizonyára a bűnüldözőknek fogalmuk sem lehet.

– Inkább lapozzunk – szólt közbe gondterhelten Bonnie. – Milyen éghajlaton található a hely?

– Trópusi.

Az asszony ismét a nagyfőnök szavába vágott, bár a mondandóját egyértelműen hitvesének szánta:

– Ezt már előre tudtad, te gazember! Ezért hajlottál kompromisszumra! Ilyenkor gyűlöllek!

Ekkor megcsörrent Holden mobilja, aki ennyit mondott:

– Elnézést kérek, ez a hívás fontos. Csak veszekedjetek nyugodtan! – ezzel hátat fordított a házaspárnak.

John odalépett a feleségéhez, átölelte és megcsókolta őt. Nem volt kedve veszekedni az asszonnyal, és úgy érezte, hogy rá is ráfér egy kis idegcsillapítás a nő érintése által. Nem volt képtelenség a felesége szájából elhangzott vád, mert a zenész majdnem biztosra vette, hogy ezt a választ fogja kapni a Holdennek feltett „hol?” kérdésre.

– Úgy hiszem, hogy akad egy kis változás ebben az egész történetben – köszörülte meg a torkát a telefonbeszélgetést befejezve a vendég, majd miután ismét a magáénak tudhatta a házaspár figyelmét, folytatta: – A megfigyelőknél ismét jelentkezett Mike Hart, és megjelölte a túszcsere helyszínét és időpontját. Ez pedig nem más, mint e gyönyörűséges város bevásárlóközpontja, holnap, napfényes délben.

– Na, az bizony baj – vette át a szót John. – Akkor vinnem kell az asszonyt, illetve rögtönöznünk kell. Ráadásul, mint minden, nem kellőképpen kidolgozott tervben, ebben is sokkal nagyobb a hibaszázalék, mint általában lenne.

– Egyetértek! – szólt Bonnie is. – Viszont nem aggódom túlzottan, mert a fiúk elég ügyesek. De azért nem ártana még néhány embert szerezni ehhez az akcióhoz, hogy lehetőleg Harték se tudjanak elmenekülni, illetve csökkenteni tudjuk a kockázatot. Van valami ötlet, hogy ki lehetne még a mentőcsapat tagja?

– Seth itt van a bázison, és jóllehet elég egzotikus jelenség a mester, hatásosan tudna segíteni – morfondírozott Holden.

Bonnie kérdőn ránézett a férjére, majd szinte hangosan gondolkodva így szólt:

– George éppen kéznél van, és szereti megcsillogtatni az ilyesfajta tudását. Gondolom nem lesz nehéz rávenni arra, hogy bebizonyítsa: bárkinél nagyobb fenegyerek.

– Ahogy elhallgatlak életem, egyre erősödik a gyanú bennem, hogy a hadnagy úrról nem vagy valami jó véleménnyel – vigyorgott John.

– Tévedés. Szerintem kimondottan jó rendőr, sőt kedvelem is, hiszen igazán remek ember, és rengeteget szelídült, amióta elvette Janetet feleségül. Csak tartok tőle, hogy az általam számos esetben tapasztalt, örökös bizonyítási kényszer egyszer a vesztét okozza majd. Vessetek meg érte, de nem szeretnék jelen lenni akkor, amikor ez bekövetkezik! – sóhajtotta az asszony.

– Ez a jelen helyzetben nem fordulhat elő – vetette közbe Holden. – Keegan hadnagy, ha csatlakozik az akcióhoz, akkor feltétlen engedelmességgel tartozik a parancsnoknak, azaz nekem.

– Én nem tartok annyira Keegantől, mint ti – mondott ellent társainak az énekes. – Amikor kihoztuk Duvall börtönéből, minden különösebb probléma nélkül elismerte a vezetőt, és amiben tudott, segített. George ügyes fiú, és mivel már sem a feleségemnek, sem nekem nem óhajt imponálni azzal, hogy hőst játszik, én nem látom akadályát a csatlakozásának.

– Legyen igazad, John! Azzal csak nyernénk egy értékes segítséget, ha vállalná. Most minden további nélkül bizonyíthat, illetve egy hangyányit törleszthet is a csoportnak. Elvégre az ő kiszabadításakor Patrick irháján is keletkezett egy lyuk – érvelt a kommandós parancsnok.

– Na, pont a lyukakat nem kellett volna felemlegetned, Jeff! – komorodott el Bonnie. – Noha tudjuk, hogy nem vagyunk halhatatlanok, azért én nem készültem fel a halálra minden egyes akciókor. Nem volt mindig idő arra, hogy elmenjünk gyónni, feloldozást kérjünk, és felvegyük az utolsó kenetet minden eshetőségre felkészülve. Sőt, nem is igazán beszéltünk erről a lehetőségről akció előtt, utána meg már minek is tettük volna? Éppen az elgyávulást próbáltuk ezzel a struccpolitikával távol tartani magunktól. Esetleg az eliteknél másként szokás?

– Nem. Mi sem emlegettük a kaszást, mert nem óhajtottuk kísérteni a szerencsénket – válaszolt feleségének a zenész. – Ettől függetlenül, ha az életem lett volna az ára a feladat végrehajtásának, akkor is gondolkodás nélkül tettem volna a dolgom. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy bármelyikünk is vágyná a halált, mert ha így lett volna, akkor a további kommandós működéstől erősen eltanácsolt volna a pszichológus. A taktika egyébként nagyjából be is jött, hiszen a létszám a mai napig hiánytalan. Jeff, – fordult vendégéhez Kenderson – te akarod felkérni az együttműködésre George–dzsot, vagy megbízol engem ezzel a feladattal?

– Legyen a tiéd a megtiszteltetés – felelte Holden. – Legalább a hadnagy úr felesége is rajtad veri el a port, és nem rajtam!

– Újabban nagyon konfliktuskerülő magatartást tanúsítasz – mosolygott Bonnie. – Mi történt veled, hiszen egy ideig remekül tudtál istent játszani?

– Volt egy tanítványom, azt hiszem, elég közelről ismered az említett urat – vigyorgott kissé pimaszul szőke vendéglátójára a kommandós parancsnok. – A fickó nagyon hatásosan véste a fejembe, hogy ezt a fajta munkát csak tökéletesen önkéntesen lehet végezni, mondhatni ez a kulcsa az elhivatottságnak.

– Ugyan Jeff! Nem kaptál akkorát, hogy még ennyi idő után is emlékezz rá – nézett az énekes hajdani felettesére.

– Nincs igazad – tapogatta meg az állát Holden. – Mivel a képességeiddel tökéletesen tisztában vagyok, tudom, hogy amit kaptam, csak egy figyelmeztetés, ha úgy tetszik, ízelítő volt. Emellett azzal az ökölcsapással egyidőben megszületett a lelkiismeretem is, ezért emlékezetes annyira az esemény.

– Jó, akkor térjünk vissza a feladatainkhoz! Bonnie! – fordult a feleségéhez a férfi. – Te tereld el Janet figyelmét, ameddig én a hadnagy úrral egyeztetek! Jeff, te meg vigasztald a bánatos hölgyeket, és ígérj meg mindent, csak ki ne ejtsd a szádon, hogy már holnap lesz az akció! Ha mindezt elrendeztük, akkor mindenki megy a dolgára, lehetőleg feltűnés nélkül. Egyenként elmegyünk a bázisra, ott találkozunk!

– Többek között ezt is nagyon kedveltem benned, keményöklű tanítványom: pillanatok alatt átlátod a helyzetet, gyorsan és jól döntesz. Nem akarsz hozzám visszajönni?

– Nem feltétlenül most és kutyafuttában válaszolnék a kérdésedre, főnök – pillantott óvatosan asszonyára John. – Most inkább foglalatoskodjunk a jelenlegi problémáinkkal! Én Keegant környékezem meg, Bonnie Janetet foglalja le, te pedig próbálj oly kedves lenni Jeaninehoz és Kellyhez, amilyen – feltételezem – még sosem voltál! Lóduljunk a dolgunkra, aztán majd összedugjuk a fejünket George válaszának ismeretében!

Mindhárman elhagyták a nappalit, hogy a megbeszéltek értelmében cselekedjenek. Bonnie–nak szöget ütött a fejében hitvese utolsó néhány mondata, de egy cseppet sem csodálkozott a férje válaszán. Amellett, hogy rengeteg szörnyűséget élt át ő maga is a rend őreként, elvétve azért hiányzott neki a már megszokott életmód. Az énekesnő egy mély sóhaj kíséretében vette tudomásul, hogy a veszély és a kettős élet íze mindkettőjüknek hiányzik, hiába próbáltak visszazökkenni a normál kerékvágásba.

*

Miközben John és Bonnie azon igyekezett, hogy segítséget tudjanak nyújtani barátaiknak, Richie és Kristie életében is gyökeres változás állt be az elmúlt hónapokhoz képest.

A gitáros és a felesége is otthon tartózkodott, amikor megjelent náluk egy háromtagú család. Egy férfi, egy nő és egy nyolcesztendős kisfiú. A házigazdák nem tudták mire vélni az idegenek érkezését, de udvariasan vártak rá, hogy felvilágosítsák őket jövetelük céljáról.

Amikor jobban szemügyre vették a fiúcskát – aki feltűnően hasonlított Richie–re – egy gyanú kezdett motoszkálni mind Kristie-ben, mind a gitárosban. Amint megszólalt a gyerek kíséretében érkezett nő, a gyanú egyből bizonyossággá vált:

– Úgy sejtem, hogy már nem ismersz meg Richie, de az igazsághoz híven közölnöm kell, nem is várom el, és nincs is miért. A nevem Emily, de ez a történet szempontjából lényegtelen. Kilenc esztendővel ezelőtt találkoztunk, akkor egy éjszakát együtt töltöttünk, amelynek gyümölcse a fiam, Jack. Most azért jöttünk, hogy támogatást kérjünk a gyereknek, mert elég nehéz anyagi körülmények közé kerültünk. Tudom, hogy módfelett ízléstelen dolgot művelek most, de a kényszer nagy úr!

Richie döbbenten nézte a nőt és a gyereket is. A fiúcska arcvonásaiban valóban felfedezhetők voltak a gitáros vonásai, és Kristie is elsápadva emlékezett férje néhány gyermekkori fotójára, hiszen Jack olyan volt, mintha azok a képek elevenedtek volna meg. Amikor a gitárosnak megjött a hangja, megkérdezte:

– Ezzel már nagyon sokan próbálkoztak, amióta a Bermuda tagja vagyok. Mégis megkérdezném, hogy ha ez igaz, akkor eddig hol az ördögben voltatok? Miért nem tudok erről az egészről? Miért várja el tőlem mindenki, hogy becsületesen viszonyuljak hozzá, amikor ő távolról sem volt az, bármi is az igazság?!

– Megértem a dühét, Mr. Fraser! – szólalt meg első ízben a gyerek kíséretében érkezett férfi. – De higgye el, Emily sem jókedvéből fordult önhöz! Nehéz helyzetbe került, ön jelenti neki az utolsó lehetőséget, különben elveszíti a fiát. Ha legalább egyikünknek lenne munkája, akkor továbbra sem szerzett volna tudomást a fiúról, de a helyzetünk jelenleg több mint kilátástalan. Eddy vagyok, Emily vőlegénye. Kezdő ügyvédként sajnos még nem tudom biztosítani jövendő családom megélhetését, és hosszas gondolkodás, majd a lehetőségeink számbavétele után, döntöttünk amellett, hogy felkeressük önt. Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy természetesen csak abban az esetben köteles segíteni, ha Jack valóban a vér szerinti fia. Nyilván a mennyasszonyom nem kockáztatna, ha nem lenne biztos az apaságában. Ha ez hitelt érdemlően bebizonyosodik, akkor ön akár visszamenőleg is kötelezhető a gyermektartás megfizetésére.

– Ugye senki nem várja el tőlünk, hogy minden fenntartás nélkül, azonnal fizessünk? – szólt közbe Kristie. – Az igazság azonban fontos a férjemnek és nekem is. Tehát az, hogy a kisfiú valóban hasonlít Richie–re, lehet véletlen, de ennek alapján nem hinném, hogy bármit is tennénk. Ezért a vérrokonság megállapítására én szükségesnek tartom az apasági vizsgálat elvégzését, majd az eredmény ismeretében tárgyalhatunk a továbbiakról. A közelben van egy panzió, ahol megszállhatnak, ameddig kiderül az igazság. Ezeket a költségeket – tekintettel felvázolt nehéz helyzetükre – magunkra vállaljuk, és abban az esetben, ha az apaság bizonyításra kerül, eltekintünk a visszafizetéstől is. Most az első sokk után ennyi telik tőlem, mint megoldási javaslat, viszont arra kérem önöket, hogy most távozzanak a házamból!

Emily szeme könnyes lett, de a könnyein keresztül Kristie-re mosolygott, és halkan megköszönte a nő segítségét. Belekarolt vőlegényébe, majd kézen fogta a fiát, és elhagyta a házat, amelynek ilyen rövid idő alatt feldúlta a nyugalmát.

Kristie Fraser, miután a látogatók után becsukódott az ajtó, felment a hálószobába, előrángatta a bőröndjeit, és elkezdte összepakolni a lánya és a saját ruháit.

Richie döbbenten nézte, hogy mit művel a felesége, és magyarázatot kért tőle:

– Mire készülsz?

– Azt hiszem, hogy teljesen nyilvánvaló! – nézett a férjére a fiatal nő. – Anyámékhoz költözöm a gyerekkel, mert időre van szükségem arra, hogy átgondoljam a történteket.

– De édesem, most mi bajod van? Én sem tudtam erről a gyerekről!

– Feltűnt! De az igazi baj az, hogy teljesen ledermedtél a helyzettől. Annyit azért vártam volna tőled, hogy valamiféle megoldást megpróbálj keresni! De te csak dühösen védekeztél, és semmiféle megoldási javaslattal nem álltál elő, az rám maradt!

– Te viszont akkor is túlreagálod a helyzetet! Tudod, hogy hányan próbálkoztak már ezzel, amióta híres vagyok? Tízen, százan, ezren! De megesküdni nem tudok rá, hogy nem lehet igaz, mert…

– Mert fiatalon és ostobán válogatás nélkül gyűjtötted a skalpokat, egy fikarcnyit sem törődve a lehetséges következményekkel – sziszegte a férje szavába vágva az asszony.

– Te most tényleg azért akarsz megbüntetni, amit fiatalon és ostobán elkövettem? Ha egyáltalán tényleg elkövettem? – hűlt el a gitáros.

– Igen! Nem! – vált érzékelhetővé az idegesség Kristie–n. – Hagyj békén Richie, teljesen összezavarodtam! Nyugodtan szeretnék gondolkodni úgy, hogy nem botlok beléd lépten–nyomon!

– Menni akarsz? – fortyant fel a gitárosban is a düh. – Akkor menj csak! Mégis min akarsz gondolkodni, édes, pici feleségem? Az eset nem tegnap történt, és téged még nem is ismertelek! Sőt! Azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Nem hazudtam neked, és sosem bántanálak szándékosan! Most mégis mit vársz tőlem?

– Azt, hogy békén hagyj, ameddig akarom! – kiabált most már az asszony is. – Menni akarok, nyugalmat akarok, lehetőleg tőled távol! Aztán majd eldöntöm, hogy mi legyen velünk!

– Ha ez már kérdés, akkor tényleg van min gondolkodnod! – felelte a felesége kitörésére halkan a férfi. – Azt azonban tudnod kell: szeretlek téged, és a lányunkkal együtt mindketten fontosak vagytok számomra. Csak azért engedek most, hogy bizonyítsam, rajtam nem múlik a boldogságunk, értetek bármit megteszek, még ezt is! Gondolkozz, Kristie, habár nem értem, hogy mit változtat kettőnk között egy ifjúkori botlás! Már ha egyáltalán igaz.

– Nem mondom, hogy nincs igazságod Rich, de nyugalmat akarok! – válaszolta Kristie is sokkal nyugodtabban.

– Rendben, ha ez az, amit szeretnél, legyen! Elviszlek Suzie–val és Mandyvel anyádékhoz, én meg megkeresem Johnt a bánatommal, hátha van valami jó ötlete – fürkészte a felesége szemét a gitáros.

Kristie helybenhagyólag bólintott, és folytatta a csomagolást. Szólt Mandynek is, hogy készülődjön, majd felhívta telefonon a szüleit, és közölte, hogy hamarosan megérkezik. Richie az autót készítette elő, majd segített lehordani a csomagokat. Hamarosan beültek a járműbe, és elindultak Mary és Louis Hagman házába.

Kristie szülei a kapuban várták az érkezőket, de nagyon meglepődtek rajta, hogy a férfi arcán egy mosoly sincs, és amint behordta a házba a csomagokat, beült az autóba és elhajtott.

Mary – amint a lánya letette pihenni az unokáját és visszatért a nappaliba – azonnal a tárgyra tért:

– Mit jelentsen ez, Kristie?

– Nem tudom, anya. Gondolkodnom kell, és most nem tudnék egy légtérben tartózkodni Richie–vel! – válaszolta a szőke lány.

– Kifejthetnéd bővebben – dörmögte mély hangján Louis is.

– Lehet, hogy kicsit elvetettem a sulykot, mert nem biztos, hogy ebben a történetben annyi van, mint amennyit én belelátok – kezdete a mondókáját a lány. – Ma délelőtt beállított hozzánk egy háromtagú család, és a nő közölte a férjemmel, hogy a kisfiú, akit magával hozott a fia.  A gyerek nyolcéves, és nagyon hasonlít arra a gazemberre, akit még most is imádok – sírta el magát Kristie.

– És most mi a baj? – nézett nagyot Louis. – El akar hagyni a fiáért, vagy a másik nő kell neki, mégis miért vagy így kiborulva? Egyáltalán biztos, hogy a gyerek Richie–é?

– Semmi sem biztos, apa! De akkor is nagyon fáj! – zokogta a lány.

Mary – szokásával ellentétben – nem szólt semmit, hanem csak átölelte idősebbik lányát, vigasztalóan simogatta a hátát, és csitítóan ringatta őt. Louis kiment a szobából és felhívta telefonon Bonnie-t, hogy beszámoljon neki a nővére életének e vadonatúj fordulatáról. Nem beszélt hosszan fiatalabb lányával, ennek ellenére Bonnie megígérte, hogy hamarosan átmegy hozzájuk, hogy beszéljen a nővére fejével. Louis elégedetten tette le a telefont, hiszen ifjabbik leányának higgadtsága már sokszor megnyugtatta a mindig mindent tragikusabban látó Kristie-t.

*

A Kenderson–ház kertjében időközben a megbeszélteknek megfelelően alakultak az események.

Az énekes lassan, feltűnés nélkül lépkedett a hadnagy felé, aki a kutyákkal játszott. Amikor Bessy és Roxanne felfedezte a feléjük tartó Johnt, a két kutya faképnél hagyta a velük játszó Keegant, és gazdájuk elé rohantak. A két hatalmas fekete jószág tekergőzött a boldogságtól, ragyogó szemekkel figyelték a zenészt, a férfi lábához törleszkedtek és egymást lökdösve várták, hogy megsimogassa őket. Kenderson így elég lassan haladt a hadnagy felé, az pedig várakozóan nézte a közeldőt. Amikor John a fához ért, amelyhez George támaszkodott, a hadnagy olyan csendesen szólalt meg, hogy a hangját kettőjükön kívül senki sem hallotta:

– Ahogy elnézlek, valamilyen határozott céllal érkeztél, nem a kutyákkal akarsz játszani! Kellenék?

– Talált, süllyedt. Akadt egy kis probléma, amelynek megoldásában bizony tudnál segíteni – válaszolta ugyanolyan halkan John.

– Netán valamilyen túszszabadító mentőakcióról lenne szó? Lehetőleg teljes titokban?

– Nyertél! Nos?

– Elvileg rendben. Gyakorlatilag szeretném tudni, hogy ki vesz részt benne, illetve azt szeretném kérni, hogy a feleségemnek lehetőleg ne jusson a fülébe a dolog! Akkor kik is a csapattagok?

– Seth, a kiképzés erőnléti és önvédelmi edzője, te, Bonnie és én. Holden, mint kulcsfigura ott lesz hivatalból és muszájból. Patrick, Ron, Brandon és Ben pedig túszként vesznek részt az akcióban. De ők majd rögtönöznek, azzal nem lesz gond.

– Nem félted Bonnie–t, haver? Miért mész bele, hogy ő is jöjjön?

– A feleségem már elég nagylány ahhoz, hogy dönteni tudjon. Jönni akar, mert Taylor különösen fontos neki. Különben is! Az nem volt kérdés, hogy belemegyek–e abba, amit szeretne, ugyanis a férje vagyok, és nem a hűbérura. Szerintem a házasság, de akár még csak a barátság is szigorúan mellérendelt viszony, ahol a felek egyenrangú partnerek. Ebben a házban nincs rövid pórázon senki sem, és ez a fajta szabadság attól is megkímél minket, hogy hazudnunk kelljen egymásnak. Mert a hazugság akkor is csak hazugság, ha kíméletből történik.

– Értem a célzást – somolygott Keegan. – Szóval jobban tenném, ha én is megmondanám Janetnek, hogy mire készülök?

– Talán George! Annyira nem ismerem Jent, hogy eldönthessem, miként fogadná életed önkéntes kockáztatásának hírét, ezért ha te úgy ítéled meg, hogy hazudnod kell valamilyen oknál fogva, tedd azt! – válaszolt John.

– Ha már az őszinteségnél tartunk, kolléga! Akkor áruld el nekem, hogyan fogadta Bonnie annak a hírét, hogy veletek tartok? – komolyodott el a hadnagy.

– Nem ugrándozott örömében, ha erre vagy kíváncsi – fogta rövidre mondókáját az ex–kommandós.

– Gondoltam – sóhajtotta a titkosrendőr. – Amióta a közelemben van, nem kimondottan brillíroztam, így nem tudhatja, hogy mire vagyok képes. Még azt is megértem, ha kimondottan tart az együttműködésünktől, és annak kimenetelétől, részéről ez ráadásul nem előítélet, hanem tapasztalat.

– Nyugodj meg George! – veregette vállon a tépelődő férfit az énekes. – Én a pártodat fogtam, mert vele ellentétben már láttalak úgy akcióban, hogy a Bonnie Kenderson nevű zavaró körülmény nem volt jelen. Mellesleg, úgy gondolom, hogy amióta megnősültél, valószínűleg nem az én feleségemről álmodozol, és nem óhajtasz neki a hősiességeddel imponálni, így számíthatunk a hideg, józan fejedre, amellyel azért már szereztél magadnak némi elismerést a Belső Ügyosztály berkein belül. Vagy netalán rosszak az értesüléseim? 

– Nem, remek hírforrásaid vannak – állította önérzetesen a hadnagy.

– Akkor talán találjunk vissza a fősodorba, miszerint túszokat kellene szabadítanunk – váltott témát John. – Hajlandó vagy segíteni akkor is, ha nem sok idő van a felkészülésre?

– Persze.

– Remek, mert holnap délben lesz az akció. A terv szerint egyenként szállingózunk el a bázisra, és onnan együtt indulunk. Mivel a helyszínen semmiféleképpen nem szabad fegyvert használni, ezért csak végszükség esetére lesz nálunk lőfegyver. Elvileg a terv az, hogy megejtjük a cserét, majd Patrickékkal kiegészülve még távozás előtt elfogjuk a csere–urakat és megmentőiket. Ha lehet, mindezt természetesen feltűnés és egyetlen lövés nélkül. Hamarosan Holden kezdeményezi az asztalbontást, így mindenki szétszéled majd, tehát abszolút nem leszünk feltűnőek. Megcsörrentelek, aztán majd a részletes tervet a bázison Jeff ismerteti.

– Oké. Mindjárt karon ragadom a nejemet, és elhúzzuk a csíkot, mielőtt gyanút fogna az asszony. Lehet, hogy nekem is érdemes lenne ezzel az őszinteség–projekttel foglalkoznom, hiszen azért nagy vonalakban Jen tudja, hogy időnként veszélybe kerül az életem, ennek ellenére a feleségem lett, és ezzel talán el is fogadta az életmódot, amelyet élek. Márpedig eddig nem nyafogott azért, hogy hagyjam abba a rendőrösdit.

John csak némán bólintott, George pedig odament a feleségéhez és csatlakozott a társasághoz. Kenderson alig észrevehetően biccentett Holdennek, aki éppen Kellyt és Jeanine–t próbálta mulattatni. Az énekes is odament a házában vendégeskedőkhöz, és könnyed stílusban társalgásba kezdett:

– Csak nyugi lányok! Nem lesz semmi baj, a nagyfőnök már tervezgeti az akciót!

– De nagyon úgy tűnik, hogy nem csinál semmit – zokogott fel Hammond párja.

– Ugyan kislány! – simogatta meg az elkeseredett nő kezét John. – Azért mert Holden nem köti az orrotokra minden rezdülését, biztos, hogy szervez már valamit.

– Miből gondolod? – csatlakozott a társalgáshoz Kelly is.

– Maradjon köztünk, – jelent meg John szája szegletében jellegzetes csibészes vigyora – de Jeff piszok zsugori. Ez a kiképzés rengeteg pénzbe került, ráadásul a csoport szinte sosem követi maradéktalanul a parancsait, amitől azért a nagyfőnök kicsit ideges. Éppen ezért igyekszik visszakapni őket, hiszen még valamilyen vérnyomás–növelőre is kellene költenie, ha valamilyen baj érné a fiúkat! Ehhez viszont elég skót, ezért biztos, hogy minden követ megmozgat a fiaiért.

– John, te még mindig édesen marha vagy! – mosolygott a könnyein keresztül Jeanine. Az énekes szélesen elvigyorodott, majd tovább folytatta okfejtését:

– Ben meg egyszerűen nem úszhatja meg! – nézett biztatóan Kellyre a beszélő. – Megérdemli, hogy a születendő sráca miatt tincsekben őszüljön a most még hollófekete haja. Mert ha az a gyerkőc csak negyedrészben örökli az apja génjeit, akkor is kinéz a srácnak záros határidőn belül a kényszerzubbony.

Ennél a pontnál Bonnie is belefolyt a társalgásba:

– Ejnye John Kenderson! Csak talán nem te is kényszerzubbony–szökevény vagy? A gyerekeid, vagy inkább a családod miatt?

– Á, dehogy! – vigyorgott kajánul a férje. – Csak nemrégiben én voltam az élő bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos pszichoszomatikus védekezési reakció létezik az ilyen helyzetekkel kapcsolatban. Mert vizsgáljuk szorosan csak a tényeket: amikor már sikeresen kiszabadultam az emberrablók markából, rohanvást megváltam a memóriámtól, hogy a távollétem igazolt lehessen, de mégis kipihenhessem magam.

Kapva az alkalmon és a könnyed témán, bekapcsolódott a társalgásba Holden is:

– Azért nagyon úgy tűnik, hogy a pihenés ellenére maradandó károsodást szenvedett az agyad, drága tanítványom!

– Ugyan mire alapozod ezt a feltételezést, egyetlen elöljáróm? – ütött meg hasonlóan gúnyos hangsúlyt John.

– Arra, hogy különben nem beszélnél ekkora marhaságokat a feleséged jelenlétében – mókázott tovább Jeff. – Holott már akkor nagyon gyanús voltál elmebaj–ügyben, amikor inkább a leszerelésedet kérted, ahelyett, hogy még mindig nálam kamatoztatnád nem mindennapi tehetségedet.

– Ahogy elnézem, – szólt George is – ebben a házban szép számmal tartózkodik jelen pillanatban félcédula–jelölt! Főleg, ha azt a tézist készpénznek vesszük, hogy aki tartós kapcsolatban, netalán házasságban él, az nem normális. Mert Bonnie–ról már régen tudjuk, hogy kismértékben sincs ép esze birtokában, két barátnője, Kelly és Jeanine is azon sírdogál, hogy jaj mi lesz vele, ha megszabadul élete párjától?! John barátunk komplett idióta, és én sem vagyok normális, mert fegyveres kényszer nélkül megnősültem. Persze drága nejem sem épelméjű, elvégre a feleségem lett. Holott régről tudjuk, hogy egyedül csak szebb az élet, vagy legalábbis nyugisabb.

– Azért csak van valami, amiért érdemes kapcsolatban élni, vagy nem? – forszírozta tovább a könnyed témát a kiképzőtiszt.

– Én azt hiszem, hogy beszámolhatok az előnyökről, mert sosem volt házvezetőnő az agglegényfészkemben, mint itt e házban, módoséknak! – mosolygott szélesen a hadnagy.

– Halljuk! – nevetett fel érkezésük óta először Kelly.

– Szóval – vett nagy lélegzetet Keegan – első helyen kell megemlítenem, hogy kevésbé kuplerájosak a körülményeim. Majdan a tiszta ruha, a meleg kaja és az udvarlásmentes, rendszeres szex nevezhető előnyösnek a pöcsétes írás által szentesített kötelékben.

– Nem mondanám szerénynek a fantáziámat George – szólt közbe Bonnie – de ezt a suvickolós, főzőcskézős, háztartási tündér képet nehezemre esik Janetről elhinnem, éppen azért, mert ismerem.

– Miért? – vágott meghökkent képet a hadnagy. – A barátnőd, aki mellesleg a feleségem, igyekszik mindenben a kedvemre tenni, mert ő már tudja, mindennap megtapasztalja, hogy én vagyok a Nr. 1.! Ráadásként, az emlegetett hölgy háztartási tündérke titulusa mellett egy tüzes szexdémon is.

Janet a nevetés könnyeit törölgette a szeméből, majd amikor ismét levegőhöz jutott, így szólt:

– Na, ja! Képzeljétek el, hogy amikor már minden csili–vili otthon, és apu megtömte a bendőjét, anyu elhajítja a vasalót, a felmosórongyot, a fakanalat és egy szál csábos mosolyba öltözötten kedvére tesz hitvesének. Amint az úr kedvét lelte, anyu bekészíti a sört, a kezébe nyomja a távkapcsolót, majd valami csendes, de szöszmötölős tevékenység után néz, teszem azt, megpucolja az ezüstöt, vagy kiválogat öt kiló rizst. Ha ezzel végzett, az előre betáplált programnak engedelmeskedve megkeresi magán az OFF feliratú gombocskát, és megnyomja azt. A sörözgetés utáni horpasztásból megébredő hitves pedig az órájára pillantva gyorsan ON állásba teszi a háztartási tündér kapcsolóját, hiszen vészesen közeleg a vacsoraidő. Az estebéd utáni mosogatás végeztével a ház ura és parancsolója a tündérkén vagy az OFF kapcsolóállást, vagy kedve megléte esetén a szexdémon fedőnevű programot választja ki – fejezte be a monológot az ápolónő.

– Gyanítom, hogy finoman arra célzott e tanmesével szerető hitvesed, hogy a pozitív véleményed az együttélésről–házasságról leginkább annak köszönhető, hogy a háztartás minden területén hagyod érvényesülni kicsi feleségedet. Csak nem vagy te ilyen here típus, hadnagyom! Rajta, válaszolj, ne hagyd magad! – mosolygott immár Jeanine is.

– Jellemzően azt hallhattuk Jen előtt Geo–tól, bár kissé becsomagolva, hogy egy háztartásban mi a klasszikus férfi és női szerep. Ami idejét múlt és unalmas, egyébként. Nincs szebb látvány annál, amikor egy pasas az erős kezével a mosogatóvízben kotorászik, legalábbis szerintem – mosolygott továbbra is Taylor asszonya, aztán folytatta. – De én javallanám, hogy komolyodjunk el, hiszen a csoport fogságban van, és ez még akkor is súlyosnak számító tény, ha most néhány poénnal sikerült jobb kedvre hangolódnunk!

– Akkor komolyodjunk! – vette át a szót Holden. – Kelly! Fogd kézen Jeanine–t, és valamelyikőtök lakásába menjetek haza! A dolog hamarost el lesz sikálva, bár többet nem mondhatok, csak azt kérhetem, hogy bízzatok bennem! A történet hivatalosan sem Johnra, sem George–ra nem tartozik, ezért őket csak arra kérem, hogy fohászkodjanak a sikerért!

Keegan asszonya felvonta a szemöldökét, miközben közölte a kiképzőtiszttel a véleményét:

– Ugyan parancsnok! Lehet, hogy nő vagyok, de hülye semmiképpen. Akkor mégis mi az öreg ördögnek jöttél ide, ha a házigazdának semmi köze a dologhoz?

– Drága Mrs. Keegan! – próbált nagyjából őszintén mosolyogni Jeff. – Ez a két síró–rívó hölgy itt, a házigazda baráti köréhez tartozik. Nekem úgy rémlik, hogy ez a fajta kötelék magában foglalja a vigasztalás nevű tevékenységet is. Ez lenne az egyik ok. A másik az, hogy John valaha a tanítványom volt, és a sejtéseim azt sugallják, hogy nem mindegy neki, hogy mi történt a csoporttal, amelynek egy ideig oszlopos tagja volt. Tehát immár két nyomós oka van az ittlétemnek – fejezte be a gondolatmenetet a parancsnok.

– Rendben, nagyfőnök. Az a fő, hogy legalább te elhiszed, amit mondasz! – mosolygott gúnyosan Jeffre a nő.

Ekkor vágtatott be az udvarra az egybegyűltek szeme elé a két póni, Borzas és Black a nyergükben a két kislánnyal, Stephanie–val és Sandra–val.

A lányok a korukhoz képest magasak voltak, mindketten kimondottan vékony testalkatúak lettek. Hosszú hajuk két fonott copfban verdeste a hátukat, kipirult arcukban boldogan csillogott a szemük. Már biztos kézzel irányították a pónikat, és nagyon büszkék voltak a lovastudományukra. A lovaglással és az úszással kellőképpen edzésben tartották az izmaikat, ezért az iskolában semmiféle sporttal kapcsolatos különórára nem jártak. Szüleik örömére elég jól tanultak, ha kitűnő minősítést nem is kaptak tanáraiktól.

Sem Johnnak, sem Bonnie–nak meg sem fordult a fejében az a lehetőség, hogy bentlakásos iskolába küldjék a lányokat, így a gyerekek nem híres zenészek és színészek elkényeztetett ivadékaival jártak egy osztályba, hanem hétköznapi emberek sarjaival.

Mivel az énekes mindig is utálta a sok felfuvalkodott sznobot, – és a lányok a kezdetektől fogva ebben a környezetben nevelkedtek – nem okozott nekik különösebb lelki törést, hogy egyszerű iskolába járnak, és nem holmi méregdrága bentlakásos elittanodába. 

A lányok imádták Kristie és Richie lányát is, az éppen hogy totyogó Suzie-t, és ha tehették, sok időt töltöttek vele. A Kenderson–ház szinte folyamatosan tele volt a rokonokkal a házigazdák legnagyobb örömére. Olyan család voltak, akik keveset voltak magukban, inkább a folyamatos nyüzsgés–pezsgés jellemezte a hétköznapjaikat is.

A lányok leugrottak a lovakról, és odaszaladtak szüleikhez. A házaspár mindkét kislánynak adott egy–egy puszit, majd megkérték őket, hogy vigyék vissza a hátasokat a helyükre, hogy azok kipihenhessék magukat. A gyerekek magukhoz füttyentették a két hatalmas kutyát, majd lassú lépésben elindultak az istálló irányába. Még látótávolságon belül voltak, amikor a keresésükre indult Greg csatlakozott hozzájuk, és a kis csoport lassú ügetésben tűnt el az őket követő tekintetek elől.

Janet sok időt töltött még Európában Sandra–val, és a kislány továbbra is nagyon jó barátságban volt anyja barátnőjével. És mivel a kislánnyal mindig együtt volt Stephanie is, ezért John lánya is remekül érezte magát a társaságukban. Jen – amikor George titkos küldetésben járt – sokszor volt egyedül a ház vendége, így nem egyszer előfordult, hogy a közös programokban ő is részt vett. Mozi, múzeum, vagy csak egy kis kirándulás, lovaglás a birtokon, mind nagy élmény volt a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt.

Ilyen esetekben – amikor a lányok már visszavonultak a szobájukba pihenni – Bonnie és John beavatta Janetet a múlthoz tartozó azon események történetébe, amelyek különélésük időszakából származtak.

Így barátnőjével együtt Bonnie is ugyanúgy tudomást szerzett a férje sikeres bevetéseiről, mint arról a bizonyos félvér lányról, akivel John néhány éjszakát eltöltött. A hadnagy asszonyát meg is lepte, hogy barátnője férje ilyen nyíltan beszél kalandjáról a felesége füle hallatára. Az énekesnő ekkor elmagyarázta neki, hogy bár nem esik jól neki ezekről a dolgokról hallania, de mégis sokkal jobb hitvesétől tudomást szerezni erről, mint bárki mástól. Meg a körülményeket is figyelembe kell venni ebben az esetben: a férjének fogalma sem volt arról abban az időben, hogy valahol a világban várja őt egy nő, a felesége. Tehát ez nem lehet ugyanaz a kategória, mint egy félrelépés. Innentől kezdve ő tud róla, és ugyan nem örvendezik, azért nem is kíván vért és vendettát.

Persze ezen alkalmakkor kielemzésre került Bonnie tevékenysége is, mint akciócsoportosé. Kenderson is a felesége szájából hallhatta, hogy miként kellett vetkőznie, és mennyi olyan dolgot kellett megtennie a sikerért, amit egyébként sosem tett volna. És mivel ezeknek az elbeszéléseknek időnként alanya volt Janet férje, George is, számtalan olyan eseményre derült fény a múltból, amit Keegan eddig nem reklámozott a felesége előtt. És mindannyiszor, amikor Jen megütközve pillantott a barátnőjére, amikor az felfedte a férje múltjának egy darabkáját, mindannyian erőteljesen érezték azt, hogy tényleg sokkal kifizetődőbb őszintének lenni, mint nem tudatosan ennyi bánatot okozni, csupán a tények ismertetésével.

Keegan felesége nem egyszer vallott Bonnie–nak négyszemközt arról, hogy mennyire a hatalmába keríti őt a féltékenység, és ez mindig pont vele, a legjobb barátnőjével kapcsolatosan történik meg vele. Persze ő bízik a férjében és a barátnőjében is, de ez akkor is tehetetlen rossz érzéssel tölti el, és úgy gondolja, hogy Bonnie–nak csak a kisujjával kellene intenie, és George azonnal rohanna hozzá. Az énekesnő ilyen esetekben mindig azzal nyugtatgatta a barátnőjét, hogy Keegan közeledésének még akkor sem engedett, amikor Johnt halottnak hitte, illetve tudta a hadnagyról, hogy független. Mostanság meg semmiféleképpen nem venné be a gyomra, mert a barátnőjének a férjéről van szó, és egyébként is itt van a hitvese, akit imád. De Janet számára igazán megnyugtató minden szempontból az volt, amikor Keegan hazatért, és egymás karjaiban elfelejtkeztek mindketten az adott nappal kapcsolatosan mindenről, amikor úgy elvarázsolták egymást, hogy megszűnt számukra a külvilág.

Persze az asszony beszámolt a férjének a vadonatúj információkról, amit kapott, de George mindig csak mosolyogva figyelte, hogy feleségét miként kínozza a féltékenység zöldszemű szörnye.

Keegan nem hazudott Johnnak, amikor Pearce–ék szigetén beszélgettek Bonnie–ról és a hadnagy iránta érzett érzelmeiről. Amint a sebesült felismerte megmentőjét, egyből nyilvánvalóvá vált előtte, hogy az esélyei leginkább negatív előjelűvé váltak azzal a ténnyel, hogy Kenderson él, és vissza szándékozik térni a feleségéhez. Éppen ezért Janetet tényleg teljes szívéből meg akarta hódítani, és miután a nő igent mondott neki, szinte azonnal el is felejtette Bonnie–t. Nem is értette igazán, hogy mit akar asszonya ezekkel a történetekkel, hiszen a múlton nem lehet változtatni, de igazából soha nem is történt akkor sem semmi visszavonhatatlan. Csak értetlenül nézte neje csendes kínlódását, és forrón remélte, hogy hamarosan beköszönt egy olyan időszak az életükben, amikor Jen felhagy ezzel a mazochista tevékenységgel.