2011. november 27., vasárnap

Reményhajsza - 3. fejezet


3. fejezet


Elérkezett a várva várt nap, amikor Bonnie–nak és Sandrának végre meg kellett érkeznie. John tudta, hogy a gép kora délután érkezik meg, ezért számított rá, hogy a repülőtérről hazafelé nem lesz túl sima az útjuk, hiszen a kicsi lánynak minden bizonnyal komoly megpróbáltatást jelenthet ezt a hosszú utat elviselni.
Amikor végre a lánya, Stephanie is felkelt, az énekes úgy döntött, hogy elmondja neki, hogy lesz egy másik kislány is a házban, aki egy ideig velük is fog lakni, az anyukájával együtt. A férfi elmerengve nézte szöszke kislányát reggelizés közben. Nem szívesen gondolt rá, de ilyenkor mindig eszébe jutott a gyerek anyja, Dorothea. Nem mintha egy percig is fájlalta volna felesége távozását, de tartott tőle, hogy az asszony még tartogat számára meglepetéseket, és ezekben nagyrészt a gyereké lesz a főszerep. Amióta megkapta a fényképeket, amelyek Richie–t és Dorothyt ábrázolták tudta, hogy mindezt a felesége tervelte ki, és azt is sejtette, hogy számíthat a folytatásra is. Nem kellett különösebben éles elme ahhoz, hogy rájöjjön: a fényképekkel dokumentált félrelépés előre kitervelt dolog volt, nélkülözött minden spontaneitást. Tisztában volt azonnal az asszony szándékával, úgy látta, felesége egyetlen célja őt lelkileg tönkretenni. Elsőként ezért próbálkozott Richie–vel, és mivel nem látott nagy eredményt, ezért valószínűleg sokkal durvább eszközökhöz fog nyúlni.
De a szőke férfi most nem akart erre gondolni, inkább elhessegette ezeket a borús gondolatokat. Látta, hogy a lányka befejezte a reggelit, s Kathy Donovan már állt is fel az asztaltól, hogy a jól bevált napirend szerint kivigye az udvarra, amikor az énekes megállította:
            – Köszönöm, Kathy most nyugodtan maradj csak! Mi kimegyünk egy kicsit a lovakhoz. Ne is mondd, tudom! – emelte fel a kezét megadóan a zenész. – Stephanie még nem elég ügyes ahhoz, hogy lovagoljon. Csak üdvözöljük Blacket, és Borzast. Megígérem, hogy nem ültetem lóra.
            – Rendben John. De ez vonatkozik arra is, hogy apukája ölében sem ül fel Fecskére.
            – Értettem! Ne aggódj, vigyázok rá, tyúkanyó! – csapta össze a bokáját pimaszkodva a férfi.
            – Johnny, ejnye! Benőhetne már a fejed lágya! Komolyan mondom, nem tudom, hogy kinek lenne nagyobb szüksége arra, hogy vigyázzanak rá, neked, vagy a lányodnak?! – nevetett fejcsóválva a nevelőnő.
            – Alig öt évvel vagy idősebb nálam Kathy, mégis úgy viselkedsz néha, mint egy vén satrafa! – közelítette meg sietősen a kijáratot az énekes.
            – Tisztulj a szemem elől, John Kenderson! Egyrészt azért, mert egy faragatlan tuskó vagy, mivel a koromat emlegetted. Másrészt tartok tőle, hogy ki fogsz rúgni, ha most lekeverek egy pofont! – fenyegetőzött tréfálkozva a nő.
            – Nem verekszel te, kedves Kathy! Különben is, egy ilyen finom hölgynek nem illik így beszélni! Különösen a munkaadójával nem! – vigyorgott a férfi.
Kathy Donovan ekkor játékosan meglegyintette Johnt, az pedig nevetve elhajolt előle, miközben kislányát felkapva villámgyorsan elhagyta a helyiséget. A nevelőnő egy percig sem haragudott az énekesre. Már régóta hiányolta a férfitől ezeket a humoros megnyilvánulásokat, és örült, hogy munkaadóját ismét felszabadultan vidámnak látja.
Apa és lánya lassú tempóban sétáltak el az istállóhoz, ami elég messze volt a háztól. Végigsimogatták az összes lovat, de Fecskénél és a két póninál különösen sokat időztek. John elmondta a gyereknek a hírt, miszerint hamarosan megérkezik egy másik kislány, és a mamája, akik velük fognak lakni egy ideig. John megmosta a kezét, majd a lányáét is, aztán elindult vele vissza a házba. Útközben egy–egy csokor vadvirágot szedtek a ház többi lakójának.
Amikor visszaértek, az énekes gálánsan meghajolva adta át a csokrokat. A két nő nevetve köszönte meg a figyelmességet, majd kitessékelték a ház urát a konyhából. Stephanie kézen fogta Kathyt és rögtön kirángatta az udvarra, hogy játsszon vele. A férfi is kiment az udvarra, hogy Bessyt kiengedje egy kicsit mozogni. A hatalmas bundájú fekete kutyát már most nagyon megviselte a kora nyári meleg, így hát inkább lefeküdt az árnyékba pihenni, és el sem indult az eldobott labda után.
Gyorsan elszaladt az idő, így a zenész, miközben a ház többi lakója az ebéd utáni pihenőjét töltötte, elkezdett olvasni egy könyvet.
John nem sokáig olvashatott, ugyanis Rick hívta telefonon, mert néhány fontos ügyet még meg kellet beszélniük. Bermen az együttes megalakulása óta dolgozott együtt az énekessel, de mint mindig, most is meglepte a férfi határozottsága, és gyors problémamegoldó képessége. Alig húszperces társalgás után úgy fejezték be a beszélgetést, hogy az igazgató teljesen tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy az LRK elfogadja Bonnie Duvall szerződésének módosítását, holott eddig megoldhatatlannak tartotta ezt a problémát.
A zenész a beszélgetés után átment a különálló lakrészbe, hogy még a vendégek érkezése előtt utoljára mindent ellenőrizzen. Mivel mindent tökéletesen rendben talált, lement a garázsba, hogy ellenőrizze terepjárójának az állapotát, illetve, hogy beszerelje a kutyát az utastértől elválasztó rácsot, majd a helyére tegye a biztonsági gyerekülést.
Bonnie arra ébredt, hogy az utaskísérő kedvesen figyelmezteti, hogy üzemanyagot vesznek fel, és addig, ha gondolja, van ideje egy kicsit megmozgatni a kutyát. A fiatal nő megköszönte az információt. Felébresztette a lányát, felcsatolta a kutyára a pórázt és a szájkosarat, majd a lépcsőn lesétáltak a gépről. Roxanne egyáltalán nem látszott megviseltnek, és amint egy különálló füves területre értek, elkezdett játékosan ugrálni. Gazdája levette róla a szájkosarat és a pórázt, majd húsz percen keresztül labdázott a kutyával. Amikor már úgy látta, hogy a dog kellőképpen kitombolta magát, visszavitte a gépre, megitatta, majd bezárta ismét a ketrecébe. Miután a stewardess meggyőződött arról, hogy a gép utasai újra elfoglalták a helyüket, tájékoztatta a pilótát, aki hamarosan ismét a levegőbe emelte a repülőt.
Bonnie Sandra viselkedésén viszont nagyon meglepődött, mert kislánya nyugodtan ült a helyén és egy cseppet sem volt nyűgös. Amikor már késő délutánra járt az idő – legalábbis a nő óráján – a lányka egyre inkább hiányolta a megszokott tevékenységeket. Most már eléggé nyűgös volt a gyerek, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy a következő étkezésnél semmit nem evett, és amint elvitték előle a felszolgált ételt, és volt elég helye, azonnal mély álomba merült. Az énekesnő a fejére tette a fejhallgatót, és az éppen vetített filmre irányította a figyelmét. Amikor a filmnek vége lett, Bonnie ismét az órájára nézett. Az ő órája éjjel fél tizenegyet mutatott, de ekkor a hangszóróban felcsendült a pilóta hangja, és közölte az utasokkal, hogy húsz perc múlva megérkeznek. Kiszámította, hogy New Yorkban nappal van. A gép minden probléma nélkül megkezdte a landolást, és percre pontosan megérkeztek a repülőtérre.
John egyszerű farmermellényt és farmernadrágot viselt, tekintettel a kora júniusi időjárásra. Lábán egy könnyű sötétkék sportcipő volt, szemén egy nagyon sötét lencséjű napszemüveg. Amikor beért a váróteremnek ebbe a különálló részébe, szemüvegét levéve várakozóan figyelte az ajtót. A vendég csomagjai már ott voltak a váróban, már csak neki kellett megérkeznie végre. Az ajtó kinyílt és belépett rajta Bonnie, Sandra, és a hatalmas kutya.
John elmosolyodott, mert az óriási fekete dog mindenáron meg akart szabadulni a szájkosarától, és mancsaival állandóan a pofájához kapkodott. A kutya ficánkolása nem csak a lány figyelmét, hanem a fizikai erejét is lekötötte, így a lányát letéve, rántotta meg a kutya nyakörvét, s halkan ráparancsolt. A dog nagy nehezen abbahagyta a ficánkolást, és méltóságteljesen lépkedett tovább gazdája mellett.
Előzőleg Bonnie az útlevele vizsgálatánál kicsit sokat kellett, hogy várjon, mert a nem találták a számítógépes rendszerben a munkavállalási engedélyt és a betegbiztosítást sem. Azonban hamarosan sikerült a konzulátuson kapott papírok segítségével megoldani a problémát, csak egy kis időbe telt az ügyintézés. Amikor ezzel végeztek, a repülőtér hatósági állatorvosa átnézte a kutya papírjait, majd különféle gyorstesztek segítségével meggyőződött arról, hogy a dog valóban egészséges. A kavarodástól eltekintve Bonnie relatív gyorsan végzett a hivatalos tennivalókkal. A lány ekkor már azon morfondírozott, hogy az információnál bemondatja, hogy hol van, amikor a váróban megpillantotta John Kendersont.
A férfi barátságosan mosolygott, és azonnal elindult feléjük. Kezet nyújtott vendégének, majd a mozdulattal egy időben így szólt:
            – Üdvözlöm Amerikában, kedves Bonnie! John Kenderson vagyok.
            – Üdvözlöm, John! – válaszolt mosolyogva a nő. – Köszönöm a meghívást, és a lehetőséget! Azt hiszem itt egyébként is az a szokás, hogy mindenki tegeződik, ezért nem szeretném, ha én lennék a kivétel. Szólíts Bonnie–nak!
            – Köszönöm, Bonnie. Ez az ifjú hölgy nyilván Sandra Duvall – mosolygott még mindig a férfi.
            – Így van – bólintott a vendég, majd a pórázt megrántó kutyára volt kénytelen odafigyelni, és ha már így történt, folytatta a bemutatást: – Ez a szertelen jószág pedig Roxanne – húzta vissza a kutyát a fiatal nő. John odanyújtotta a kezét a dognak, majd miután az megszagolta, és elkezdte csóválni a farkát, a férfi levette róla a szájkosarat. Roxanne örömében majdnem felborította szabadítóját, aki rögtön látta, hogy semmiféle problémája nem lesz a kutyával. Az énekes intett egy hordárnak, aki felpakolta egy kocsira a bőröndöket. Kenderson átvette Bonnie karjából az időközben elszunnyadó gyereket, és elindultak a kijárat felé.
Az énekes terepjárója – természetesen Bessy miatt – úgy volt kialakítva, hogy a csomagtér ketté volt osztva. Az egyik részben volt a csomagok helye, a másik részben volt a kutya részlege úgy kialakítva, hogy a hatalmas Roxanne is kényelmesen elfért benne. A szőke férfi óvatosan beletette a gyerekülésbe az alvó Sandrát, majd kinyitotta az ajtót vendégének is. Miután a csomagok is a helyükre kerültek, kifizette a hordárt és elindultak. Útközben tájékoztatta Bonnie-t arról, hogy kiről mit kell tudnia, és alig ért a mondandója végére, amikor már meg is érkeztek a házhoz. Mivel Sandra aludt még, előbb a kutyát engedték ki az udvarra, majd John kiengedte Bessyt is, hogy a két állat összeismerkedhessen. A két felnőtt mosolyogva figyelte a fiatal dog bakugrásait, és a jóval higgadtabb – de nem sokkal idősebb – újfunlandi lekezelő mozdulatait.
A férfi vendégét kézenfogva a ház hátsó részéhez vezette, ahol a különálló lakrész bejárata volt. Átadta a kulcsokat, segített a csomagok felhordásában, majd átkísérte a nőt a nappaliba, ahol bemutatta a nevelőnőnek és Mrs. Sullivannek. Mivel Stephanie is aludt, akárcsak Sandra, így a vele való ismerkedést későbbre halasztották. Az énekes megmutatta a belső átjárót is vendégének, majd magára hagyta őt, hogy pihenhessen. Bonnie kicsomagolta a lánya bőröndjeit, majd a saját magáét is. Mivel Sandra még mindig nem ébredt fel, a nő lezuhanyozott, majd a kislány mellé feküdt az ágyra, és ő is hamarosan elaludt.
John sejtette, hogy vendégét teljesen kimerítette a repülőút, így hát miután magára hagyta, kiment az udvarra, friss vizet adott Roxanne–nak, megetette a fiatal dogot, majd becsukta a kifutóba, hogy az állat is ki tudja pihenni az utazás fáradalmait.
Amikor kislánya felébredt az alvásból, megmutatta neki a kifutóban pihenő hatalmas kutyát. Stephanie–nak nagyon tetszett a fiatal fekete dog, így rögtön meg akart ismerkedni vele, de édesapja türelemre intette. A férfi úgy gondolta, hogy vendégei késő este fognak felébredni álmukból, de elhatározta, hogy aznap már nem zavarja őket, majd másnap reggel sort kerítenek a hátralévő ismeretségek megkötésére.
Bonnie és Sandra valóban késő este ébredtek fel. Mivel nő még a repülőn átállította az óráját, tudta, hogy este kilenc óra van. Megfürdette a gyereket, vacsorát adott neki, elmondott neki néhány mesét, és lefektette. Nem gondolta volna, hogy a lánya ilyen hamar elalszik, de Sandra rettentően ki volt merülve, az időeltolódás is nagyon megviselte, így nem telt bele egy óra, már ismét az igazak álmát aludta. Bonnie kinézett a lakásának az ablakán, és felfedezte Roxanne–t a kifutóban. Lelkiismeret–furdalást érzett, hogy nem gondoskodott a kutyáról, nyilván az már rettentő éhes, hiszen már majdnem két napja nem kapott enni. A nő gyorsan magára kapott egy farmeringet és egy farmernadrágot, beleugrott kedvenc edzőcipőjébe és lement az udvarra a kutyához. Amikor odaért a kifutóhoz, vendéglátóját már ott találta. Éppen a dogot engedte ki, hogy elvigye sétálni Bessy társaságában. Roxanne a gazdáját megpillantva örömtől kerge ugrásokkal közeledett az asszony felé. Bonnie megpaskolta a dogot, az pedig tekergőzve dörgölődzött gazdájához. John kutyája, Bessy is odament hozzá, megszagolta a lány kezét, hagyta magát megsimogatni, megcsóválta a farkát, de nem tüntetett úgy az érzelmeivel, mint a dog. A férfi a kutyák fejét simogatva kezdeményezett beszélgetést vendégével:
            – Minimum reggel és este elviszem sétálni Bessyt. Gondoltam, hogy a kutyád már kipihente magát, és elviszem őt is. Te is sétálni indultál?
            – Igen. Szégyellem magamat, hiszen szinte teljesen elfeledkeztem a kutyáról – hajtotta le fejét a nő. – Szegény jószág már majdnem két napja nem evett, és nem is ennyi mozgáshoz van szokva.
            – Ne aggódj érte, semmi baja! Már délután megetettem, adtam neki vizet, és becsuktam, hogy tudjon pihenni. Most pedig ha nem jöttél volna, meg is sétáltattam volna. Sétáltok velünk, vagy egyedül szeretnétek menni? – nézett érdeklődve a lányra az énekes.
            – Nem John, nagyon szívesen veletek megyünk. Otthon sem egyedül szoktunk sétálni, hanem egy nagy kutyás társasággal – elindultak, s közben beszélgettek.
            – Meg vagy elégedve a szállással? – hangzott a vendéglátó első kérdése.
           - Igen köszönöm, remek a lakás! Majd felírom, hogy mit használtunk el, és kifizetem – ajánlotta fel rögtön az énekesnő.
           – Ne viccelj már! Dolgozni hívtalak, és hogy a munkára tudj koncentrálni, a maximális kényelmet szeretném biztosítani nektek. Vicces lenne, ha fizetnél a szállásért vagy az ételért. Amennyiben nem túl megterhelő számotokra, azt szeretném kérni, hogy mindig egyetek velünk. Abigaillel majd megbeszélheted, hogy mi az, amit ne főzzön. Nálunk Stephanie életritmusához van igazítva az étkezés, meg majdnem minden. A reggeli általában kilenckor, az ebéd egykor, a vacsora hétkor van. Uzsonnázni csak a gyerek szokott, azt Kathy intézi. Nagy általánosságban ez az időpont délután három–négy óra. Ebéd után alszik egyet a lányom, vacsora előtt van a fürdés, utána pedig az esti mese. Nyolc–kilenc felé már alszik is.
            – Ez nagyszerű, mert Sandra is nagyjából ezt az időrendet követi. Biztos, hogy Mrs. Donovan elvállalja a lányom felügyeletét?
            – Egészen biztos lehetsz benne. Kathy imádja a gyerekeket. Mellesleg még örülni is fog annak, hogy Stephanie nem mindig őt fogja nyaggatni, hogy játszanak!
            – Ez a terület még mindig a házadhoz tartozik? – kérdezte érdeklődve a nő, mert már jó ideje sétáltak, de még mindig nem ütköztek kerítésbe.
            – Igen. Igaz, hogy ez egy kisváros, de a szomszéd fogalma itt nem jelent olyan szoros egymás mellett élést, mint Európában. Természetesen itt is vannak emeletes házak, tucatnyi bérlakással, léteznek egymás mellett álló kertes házak, és találhatsz olyan hatalmas területen fekvő farmokat is, ahol napokig kell menned, hogy elérj a szomszéd birtokára. Az én házamat és a hozzá tartozó birtokot valahová egy farm és egy kertes ház közötti kategóriában lehetne besorolni. Négy egymás mellett lévő telek az enyém, és az elsőnek a középső részén áll a ház. A jobboldali telken van a stúdió, a hátsón pedig a lovaim istállója. Az istálló mögötti terület a tóval szintén az enyém, de még nincs bekerítve.
            – Szóval lovaid is vannak? – lepődött meg Bonnie.
            – Igen. Jelenleg hat hátaslovam van, és két pónim. A pónikon még senki sem lovagolt, mert Stephanie még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül felülhessen rájuk. Az én kedvenc lovam Fecske, egy sötétpej csődör. Még egy csődöröm van, de az a ló maga a megtestesült életveszély. Meg lehet simogatni, a gondozása sem problémás, de a lovaglásával már vannak bajok. Pedig nagyon szép állat. Fekete és egy fehér csillag van a homlokán. Ha egy kicsit kedvesebb lenne, biztos szebb nevet adtam volna neki, de így teljesen megérdemelte, amit kapott. Sátánnak neveztem el. A többi négy lovam kanca, és mindegyik kedves, kezelhető jószág. A világospej neve Csillag, a fekete Harmónia, a két szürke pedig Szellő és Felhő. A kancákon kezdő lovas is teljes biztonsággal lovagolhat. Egyébként az ok, hogy a csődörökön senki sem lovagolhat, rettentően prózai: Sátánt még megnyergelni sem lehet, Fecske pedig senki mást nem tűr meg a hátán, csak engem – mesélt a lovakról lelkesen a szőke férfi.
            – Majd akkor, ha legközelebb lovagolni mész, és biztos, hogy nem zavarlak, veled tartanék – ajánlkozott útitársnak a lovas programhoz az énekesnő.
            – Rendben. Nagyon haragudnál, ha most pár szakmai kérdést is feltennék?
            – Nem John, kérdezz csak bátran! – felelte mosolyogva a vöröshajú nő.
            – Mióta lépsz föl?
            – Talán hat hónapja. Ennek is csak egy véletlen az oka. Bulizni voltunk a barátaimmal egy karaoke–bárban, és pont egy Bermuda szám volt a soron. Jim Dexter szintén ebben a bárban üldögélt, és neki is feltűnt, hogy a számot úgy éneklem, hogy a képernyőn futó szöveget nem is nézem. A hangzást is kihegyezett füllel figyelte, de nem bírt egyetlen hamis hangot sem felfedezni az előadásomban. A többi pedig már szinte jött magától.
            – Nem féltél attól, hogy esetleg bajba kerülsz emiatt? Vagy Jim Dexter talán azt mondta, hogy engedélyeztette a feldolgozást?
            – Rettentően féltem attól, hogy megtudjátok. Jim nem hazudott, és óvott attól, hogy túl messzire merészkedjek. A biztonsági intézkedések is azt a célt szolgálták, hogy – ameddig lehet – le ne bukjak. De amikor megláttam azt a pasast a jól elrejtett kamerájával, tudtam, hogy végem van. Egyébként ki volt az az ember?
            – Az ügyvédem, Eric Jackson. Szegény éppen szabadságon volt, de mindig is nagyon lojális volt az együttessel és velem, így hát azonnal elküldte a felvételt.
            – És te mit éreztél, amikor megnézted? Milyennek találtad az én előadásomban „első gyermekedet”?
            – Nem tagadom, nagyon dühös voltam, amikor először megláttam. De mivel nem vagyok egy hirtelen ember, ezért többször megnéztem. A végeredményt láthatod. Tehetségesnek tartalak, de ezt majd akkor merem kijelenteni, ha hallok tőled egy saját szerzeményt is, mert az rögtön kiderült a számomra, hogy az összes dalunkat kívülről fújod.
            – Ez így van. Vannak saját szerzeményeim, de a te sokkal jobbakat írsz. Zeneszerzőnek nem vagyok valami nagy ász. Azt pedig hatalmas lehetőségnek tartom, hogy itt lehetek. Megígérem, hogy nem fogsz csalódni bennem!
            – Ezt el is várom tőled. Ilyen lehetőséget még senki sem kapott tőlem, de lehetséges, hogy te is el fogod átkozni a percet, amikor elfogadtad a felkérésemet. Maximalista vagyok, és vért fogsz izzadni a sikerért. Nem adom ingyen a világhírt, ezt elhiheted.
            – Tudom. Felsorolhatnék egy rakásnyi jelzőt rólad, de nem akarlak megbántani. Pedig ilyennek tartanak a szakma berkein belül, és Jim Dexter erre előre figyelmeztetett!
            – Ne hallgass el, folytasd! Nos, milyen vagyok? – húzódott csibészes vigyorra a férfi szája.
            – Munkamániás, kemény, maximalista, hajthatatlan, makacs, őrült – sorolta a lány a jelzőket úgy, mintha könyvből olvasná.
            – Sajnos mind igaz. A munkában nem ismerek pardont, veled sem leszek elnéző. A stábom tagjai közül nem egy hölgy ment már haza sírva, mert szinte a durvaságig kemény voltam.
            – Megértelek. Nem lehet könnyű ennyi embernek biztosítani a jólétét. De azt is hallottam, hogy a munkatársaid tűzbe mennének érted, és a felsorolt rossz tulajdonságaid ellenére szeretnek.
            – Így van. Jó kis bandát gyűjtöttem össze tíz hosszú év alatt. Ennek azért az is lehet az oka, hogy tudják, ha én elégedett vagyok a teljesítményükkel, nekik sem lesz okuk panaszra. Szeretnek, mindent megtesznek értem, természetesen némi érdekből.
            – Ezért nem haragudhatsz rájuk. Velük ellentétben te már vagy olyan helyzetben, hogy életed szerelmével kereshetsz pénzt.
            – Nem is haragszom. Csak ha valamelyikük azt mondja, hogy „…én mindent megtettem érted…”, akkor felforr az agyam. Nem szívességet tesznek, hanem megfizetem a munkájukat, a tudásukat. A szakmában a Bermuda stábja van a legjobban megfizetve. Nem ártana néha erre is emlékezni, amikor egy számítógépes trükköt, vagy egy szólamot negyvenedszer keverünk újra, mert nem olyan, amilyenre én elképzeltem! És ilyenkor csapkod, szentségel, haza akar menni, és még ki tudja, hogy mit ki nem talál!
            – Szörnyű főnök lehetsz – borzadt el a hallottaktól az énekesnő.
            – Ne izgulj, néhány nap múlva már te is tudni fogod, hogy milyen főnök vagyok! Kipihened magad, én az első héten meghallgatom, hogy mit tudsz, három héten keresztül szöveget írunk, zenét komponálunk hozzá, és csak ezután jön a feketeleves. Hangokra szedjük, átdolgozzuk, újrakeverjük az egészet, amire eddig azt hittük, hogy készen van. Én ilyenkor vagyok a legjobb formámban. És amikor végre készen van, akkor már általában nyomokban sem hasonlít az eredeti koncepcióra. Ha kész a zene és már fel is vettük, akkor jön a négy legjobban sikerült dalról a klip. Az sem semmi, a rendezőknek az agyára szoktam menni. Egyébként szinte mindenkinek. A stáb körében ilyenkor a népszerűségi indexem negatív előjelű. Szóval, Bonnie ehhez tartsd magad!
            – Igenis uram! – csapta össze a bokáit hangosan nevetve a lány.
A katonás egyetértés hatására John is felnevetett végre. Ránézett az órájára, és döbbenten látta, hogy pár perc múlva már éjfél lesz. Visszasétáltak a házhoz, ellátták a kutyákat, elbúcsúztak egymástól, majd mindketten nyugovóra tértek.
*
Bonnie nem aludt valami jól ezen az éjszakán. Ugyan nagyon kellemes volt az éjszakai séta Johnnal, de az is azonnal kiderült számára, hogy a férfi tényleg a maximumot fogja követelni tőle, és valószínűleg fele annyira sem lesz kedves és elnéző, mint Jim Dexter.
Elbizonytalanodva állt a zuhany alá kora reggel, amikor a lánya még mindig aludt. Kinézett az ablakon, de még semmi mozgást nem látott az udvarnak azon részén, ahová az ablak nyílt. Csak reménykedni tudott benne, hogy még senki sincs ébren, és egy kicsit egyedül tud maradni a kétségeivel.
Gyorsan felöltözött, és lement az udvarra. A kifutóból kiengedte Roxanne–t és Bessyt, de az újfunlandi nem reagált, és nem jött ki a boxból, így hát a lány visszacsukta a kifutó ajtaját, és elindult a doggal sétálni.

John kipihenten ébredt, és nagy kedvvel készülődött az előtte álló napra. Úgy döntött, hogy ezen a napon Bonnie–t bemutatja az együttes többi tagjának és a menedzsmentnek. Mivel ezt nem akarta nagyon kötött formában megtenni, arra gondolt, hogy a nagy találkozást a Black Box–ban hozza össze. Telefonon rögtön fel is hívta a mulató igazgatóját, és kérte, hogy tegyék ki a táblát, hogy a mai napon a nagyközönség számára nincs nyitva a bár. Amint erre ígéretet kapott Brandon Saxontól, az igazgatótól, folytatta szokásos reggeli tevékenységeit.
Lezuhanyozott, felöltözött a szokásos reggeli kocogáshoz, és lement az udvarra, hogy kiengedje Bessyt, és nekivágjanak a szokásos reggeli távnak.
Az újfunlandi örömmel üdvözölte gazdáját. John azonnal észrevette, hogy a dog már nincs a kifutóban, és elmosolyodott magában. Nyilván Bonnie megpróbálta elvinni magával Bessyt is, de az nem ment el vele. A férfi ezen nem is csodálkozott, hiszen annak ellenére, hogy kutyája mindenkivel szemben barátságosan viselkedett, csak őt ismerte el gazdájának, és neki volt hajlandó engedelmeskedni.
Még alig távolodtak el a háztól, amikor megpillantották Bonnie–t és kutyáját, ahogyan labdáznak. John odakocogott a nőhöz, és üdvözölte. A lány megkérdezte tőle, hogy tervez–e lovaglást aznapra, és a zenésznek hirtelen nagyon megtetszett az ötlet. Közölte vendégével, hogy előbb megfuttatja az újfunlandit, tehát fél óra múlva találkozzanak a ház előtt. Bonnie kifárasztotta Roxanne–t, és jóval a kijelölt idő előtt visszatért a házhoz. Hagyta egy kicsit pihenni a dogot, majd vizet és ételt adott neki, és bezárta a kifutóba. Mivel John még mindig nem ért vissza, felment a lakásba, hogy megnézze Sandra felébredt–e már? A kislány éppen ébredezett, így édesanyja gyorsan felöltöztette, majd átvitte az ebédlőbe, ahol Abigail már mindent előkészített a reggelihez. Sandra azonban még nem akart enni, így a házvezetőnő bekapcsolta neki a mesecsatornát a nappaliban. Ekkor jelent meg a lépcső tetején Kathy Donovan, karjában a szemlátomást még nagyon álmos Stephanie–val.
A nevelőnő megkérte az énekesnőt, hogy vegye a karjába Sandrát, és a két kislányt összeismertették egymással. Mind a két gyerek kerekre tágult szemmel nézte a másikat, és odabújt mindkettő ahhoz, aki a karjában tartotta. Mivel Kathynek ez volt a szakmája, nagyon jól tudta, hogy ez már csak a felnőtteknek szól, így hát letette Stephanie–t, és kérte Bonnie–t, hogy tegyen ugyanígy. A két kislány pedig megfogta egymás kezét, és bevonult a nappaliba TV–t nézni.
            – Mit gondolsz, Kathy, még van időm arra, hogy elmenjek lovagolni? – kérdezte Bonnie.
            – Igen, mert még legalább egy óra, mire reggelizni akarnak. Stephanie még nagyon álmos, és Sandra sem tűnik nagyon kipihentnek. Különben is még korán van, alig múlt fél nyolc. John már valószínűleg elment a kutyával futni, úgyhogy szerintem nyugodtan mehetsz! A lovászok majd kiadják neked valamelyik lovat.
            – Megbeszéltem Johnnal, együtt megyünk lovagolni.
            – Akkor minden oké, mert ha nem így lenne, telefonon át kellene szólnom a lovászoknak.
            – Köszönöm, Kathy – válaszolta az ajtón kilépve Bonnie.
Amikor a lány kiment az udvarra, John éppen akkor csukta be Bessy boxának ajtaját. Rámosolygott vendégére, és közölte, hogy indulhatnak.
Útközben élénken beszélgettek:
            – Minden reggel szoktál futni? – kérdezte Bonnie.
            – Igen, már hosszú évek óta így van. De amióta kutyám van, sokkal jobban élvezem.
            – Melyik lóra fogsz ülni?
            – Fecske a kedvencem, rajta szoktam lovagolni. Te a fekete kancát, Harmóniát kapod. De előtte megmutatom mindegyiket. Muszáj lesz velük megismerkedned, mert sok időt fogunk lovaglással tölteni, ahogy elnézem – mosolygott a férfi.
            – Arra még nem is gondoltál, hogy esetleg alkalmatlan vagyok arra, amire felkértél? – buggyant ki Bonnie–ból a kétely.
            – Nem, mert ha így is lenne, amit lehet, kihozok az együttműködésünkből. Ne szálljon a fejedbe a dicsőség, de ha nem láttam volna benned fantáziát, egyszerűen beperellek, – mint már annyiszor megtettem – és nem ajánlom fel a lehetőséget!
            – Mivel érdemeltem ki megkülönböztetett figyelmedet?
            – Azzal, hogy úgy tudod énekelni a Never say goodbye–t, mint rajtam kívül senki más. Nem csak a tiszta hangzás fogott meg, hanem az a mélyről jövő érzelem, amit én beleírtam a dalba, és te vissza is tudtál adni.
            – Köszönöm a dicséretet. Ha megengeded, akkor egy személyeset is szeretnék kérdezni.
            – Csak bátran! – biztatta vendégét a férfi.
            – Tudom, hogy nős vagy, de a feleséged nem él veled. Ennek az oka kereshető abban, hogy befutott sztár vagy?
            – Mindenképpen. Mivel gazdag vagyok, nagyon sokan pályáznak a pénzemre. A nejem sem volt kivétel. A másik oldalról én is hibás vagyok, hiszen nem tudok időt szánni a kapcsolataimra, ezért azok olyanok is. Miért, szerinted te minek köszönheted a házasságod válságát?
            – Annak, hogy a férjem egy gazember. Bizonyítékom ugyan nem volt rá, de tudom, hogy rengetegszer megcsalt. Hamar eljött az a nap, amikor be is bizonyosodott, hogy egy szoknyapecérrel kötöttem házasságot.
              Akkor pont kapóra jött neked az ajánlatom, igaz?
            – Nem tagadom. Más környezet, új emberek, új munka, ez a lehető legjobb terápia. Itt az ideje, hogy lezárjam életemnek azt a szakaszát, amelyben a férjem játszotta a főszerepet.
            – Nem akartalak emlékeztetni a bánatodra, sajnálom! – nézett bocsánatkérően az énekesnőre Kenderson.
            – Semmi baj, John! Ha teljesen őszinte akarok lenni – ugyan nagy butaság volt a részemről – de csak az indokra vártam, hogy kiléphessek a házasságomból. Már jóval előbb meg kellett volna tennem ezt a lépést. Nem is gyűlölöm, csak megvetem Petert.
            – Nekem sem voltak soha „intenzív” érzéseim Dorothea–val kapcsolatban. Ostoba voltam, és tudomásul vettem ennek következményét. Stephanie az én lányom, és ez volt Dorothy egyetlen szerencséje, és az én szerencsétlenségem is egyben. Imádom a lányomat, de sokkal jobban meg kellett volna válogatnom, hogy kit engedek belefeküdni az ágyamba.
Amikor odaértek az istállóhoz, Bonnie magába fojtotta a további kérdéseket. A férfi megmutatta a lovakat, és látta, hogy a lányt teljesen elbűvölte a gyakorlatilag félvad Sátán. A ló odament hozzájuk, hagyta, hogy végigsimítsanak a fején, de hamarosan otthagyta az embereket, és tovább legelészett.
A lány megismerkedett a lovásszal, Greggel, és hamarosan az összes lóról mindent tudott. Ez nagyon tetszett az énekesnőnek, mert kiderült számára, hogy egy jó értelembe vett mániákussal hozta össze a sors, aki a lovak megszállottja.
John már Fecske hátán közeledett, amikor ő még csak kivezette az állásából a lovat. Greg tanácsára először ismerkedett Harmóniával, és még nem próbált meg ráülni. A lovász nem ismerhette a lány múltját, és már adta volna a nyerget, amikor a lány tagadólag megrázta a fejét. A fiatal nő kengyel és nyereg nélkül pattant a ló hátára, majd azonnal vágtába ugratta a kancát. John csak egy elismerő pillantást váltott Greggel, majd utánaeredt vendégének. Élvezték a száguldást, és csak félórás vágta után gondolták úgy, hogy végre kitombolták magukat ők és a lovak is.
A férfi a tó felé irányította a csődört, a kanca pedig követte a vezérlovat. Lassan léptettek, és mire odaértek, a lovak teljesen lehűltek, így hát minden kockázat nélkül belemehettek a tóba. A két lovas leszállt az állatok hátáról, és szabadon engedték a hátasokat. Miután azok felfrissültek a tó vizében, kimentek a partra, és elkezdtek legelni. Elsőként John törte meg a csendet:
            – Nem mondtad, hogy tudsz lovagolni, méghozzá ilyen jól!
            – Nem kérdezted. Hat éven keresztül jártam lovagolni, így hát érthető, hogy valamelyes tudás ragadt rám.
            – Csupa meglepetés vagy! Talán repülőgépet is tudsz vezetni?
            – Nem, azt nem tudok – nevetett fel a fiatal nő.
            – Lassan el kéne indulnunk visszafelé, mert a lányok éhen fognak halni. Innen kényelmes ügetésben tíz perc az istálló. Ez annyit jelent, hogy vágtában nagyjából hat. Benne vagy?
            – Igen! – kiáltotta a lány, és rögtön felpattant a fekete kanca hátára. John sem maradt le, és egymás mellett száguldottak vissza az istállóhoz. Greg fejcsóválva üdvözölte őket:
            – Amint látom, nem hagyományos iskolalovaglás volt a program. Még szerencse, hogy semmi bajuk nem esett az én gyönyörűségeimnek – paskolta meg szeretettel a lovász az állatokat.
            – Szóval értünk nem is aggódtál, Greg? – vigyorgott John.
            – Már az indulásnál látszott, hogy nincs miért aggódnom a hölgyet illetően. Rólad pedig tudom, hogy jól lovagolsz! – a férfi biccentett egyet főnökének és Bonnie–nak, megfogta a lovak kantárszárát és bevitte őket az istállóba.
            – Most viszont fogalmam sincs, hogy hogyan jutok vissza a házhoz, mert tapasztalat ide vagy oda, bizony rémes izomlázam van – nevetett vendéglátójára a lány.
            – Sose aggódj, itt van az egyik motorom, majd azon visszamegyünk a házhoz! Szó se róla, ilyen penetráns izomlázat már régen éreztem. Mi lenne, ha nem futnék minden nap? – morfondírozott nevetve a férfi is.
Felültek a sötétkék motorra, és az énekes elindította a gépet. Bonnie ugyan ült már motoron többször is, de a férfi arra kérte, hogy ne hátul kapaszkodjon, hanem őt ölelje át. A lány pedig száguldás közben legalább saját magának bevallotta, hogy felért egy elektrosokkal Johnhoz simulni. Kenderson is meglepetéssel tapasztalta, hogy teljesen más érzés ezzel a nővel száguldozni, mint eddig bárki mással. Amikor visszaértek a házhoz, gyorsan elbúcsúztak egymástól, és ki–ki a saját lakrészébe ment, hogy a reggelihez rendbe hozza magát.
Bonnie gyorsan beállt a zuhany alá, hajat mosott, majd felöltözött. Tekintettel a gyönyörű, napsütéses időjárásra, egy rojtos farmer rövidnadrágot vett fel, és egy sötétkék farmertopot. Miután a tükörben ellenőrizte az eredményt, kiment a folyosóra, és átment a nagy ház ebédlőjébe.
John is gyorsan lezuhanyozott, majd átöltözött a reggelihez. Rojtos farmernadrágot, és egy vászonmellényt vett fel, majd lerobogott a nappaliba.
Vendége még nem volt ott, így hát odament a két kislányhoz. Stephanie édesapja nyakába ugrott, Sandra pedig tartózkodóan figyelte az idegen férfit. Az énekes leült a gyerekek közé a szőnyegre, és nekiállt segíteni nekik az építőkockákat egy halomba rakni. Pár perc múlva a zenész arra lett figyelmes, hogy mozdulni sem tud, mert ez egyik térdén Sandra ül, a másikon pedig a lánya.
Bonnie ebben a pillanatban lépett be a nappaliba, és teljesen elvarázsolta a látvány. Ez a – rossz híre alapján – kemény, arrogáns férfi a szőnyegen ül, és a lányokkal játszik. Még inkább bizonyossággá vált előtte, hogy a média kreálta a férfi hírnevét, s hogy az igazi John Kenderson a valóságban teljesen más, mint az újságok hasábjain. Csendesen odalépett a játszadozókhoz, majd ő is leereszkedett a szőnyegre. Sandra rögtön édesanyja nyakába borult, Stephanie pedig tartózkodóan szemlélte az eseményeket. A nő a szőke kislányhoz fordult, és így szólt:
            – Szia Stephanie. Én az édesapád új munkatársa vagyok. Együtt fogunk énekelni apukáddal, és egy ideig itt fogunk lakni nálatok. A kislányomat már ismered.
            – Szia – mondta a kislány, és odament Bonnie–hoz. A gyerek figyelte Sandrát, majd feladta tartózkodását, és ő is a nő karjaiba bújt.
John látta lánya minden mozdulatát, de nem csak a gyerekre koncentrált. Nézte Bonnie varázslatos szemeit, és ebbe a tevékenységbe teljesen bele is feledkezett. A fiatal nő átölelte mindkét kislányt, és teljesen zavarba jött, amikor meglátta, hogy az énekes őt nézi. Nézte a számára oly vonzó kék szemeket, és immár ő sem tudta levenni a tekintetét róluk. Abigail asztalhoz invitáló hangja törte meg a két felnőttet felkavaró varázst. Zavartan másfelé néztek, majd kézen fogták a gyermeküket, és némán átmentek az ebédlőbe.
A reggeli a legnagyobb csendben folyt. John maga elé meredt, miközben a tejeskávéját kortyolgatta. A lányok már nagyon éhesek voltak, és az evéssel voltak elfoglalva. A házvezetőnő és a nevelőnő egymással beszélgetett, Bonnie pedig a gondolataiba merült. A fiatal nő is megivott egy tejeskávét, evett egy kis gabonapelyhet, majd ivott egy pohárnyi frissen facsart narancslevet is. Gondolatai vadul kergették egymást, hiszen munkakapcsolata Johnnal eddig nagyon ígéretesnek indult. A férfi kedves volt, figyelmes és előzékeny. Már nagy vonalakban vázolta, hogy mit vár el tőle, és figyelmeztette, hogy a munka mindennél fontosabb számára. Egyetlen félreérthető szava, vagy mozdulata sem volt, így az eddigi viszonyuk bátran barátinak volt mondható.
Kenderson is gondolkodott, szinte ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg benne. Tetszett neki a fiatal nő természetessége, és az, hogy egy cseppet sem mesterkélt. Nagyon jókat beszélgetett a lánnyal, és el sem tudta képzelni, hogy munka közben akár csak a legcsekélyebb probléma is felmerülhetne közöttük. Megbeszélték, hogy ő biztosítja az akadálymentes utat a sikerhez, pártfogoltja pedig keményen megdolgozik a hírnévért. Ismét Mrs. Sullivan zökkentette ki mindkettőjüket a gondolataikból, hiszen elkezdte leszedni az asztalt. Mindannyian felálltak, és kimentek az udvarra. A lányok magukkal vonszolták Kathyt, így hát ők négyszemközt maradtak egymással. A nő szinte félve nézett a férfi arcára, amikor az elmosolyodott. Megcsóválta a fejét, tovább vigyorgott, kézen fogta vendégét és a napernyő alatt álló kerti bútorokhoz vezette. Hellyel kínálta a lányt majd ő is leült. Nem várta meg, ameddig az énekesnő összeszedi a bátorságát, hanem elkezdett ő beszélni:
            – A mai program a következő módon néz ki: bemutatlak az együttes többi tagjának, és a menedzsmentnek. Erre a legmegfelelőbb helyszín a Black Box nevű mulató, amely teljesen véletlenül az én tulajdonom. Még ebéd előtt megejteném ezt a vizitet, úgyhogy ha nincs ellenvetésed, akkor hamarosan indulunk.
            – Rendben, ahogy akarod.
            – Még valami, Bonnie. Láttam rajtad, hogy zavarban vagy, nyilván ennek a nappaliban történt dolog az oka. Igazad van, valóban téged néztelek. Még soha nem láttam, hogy valaki ilyen természetesen közeledjen egy gyerekhez, mint te akkor Stepahnie–hoz. Ez teljesen elbűvölt engem, hiszen a lányomra nem jellemző, hogy a számára ismeretlenekkel rögvest ilyen bizalmasan viselkedjen. Megígérem, hogy többé nem hozlak ilyen zavaró helyzetbe. Most már minden tiszta, és érthető?
            – Igen John. Ne haragudj, hogy nem mondtam meg rögtön, hogy mi a problémám, de nem is igazán tudtam megfogalmazni a zavartságom okát! És ez talán még jobban felkavart, mint a tekinteted – győzte le nyugtalanságát a lány.
            – Hozzá kell szoknod, hogy figyellek, szépségem! Sok múlik a közös sikerünkön, neked talán az egész életed, nekem és a Bermudának pedig a szakmai elismertség. Minden moccanásodat figyelni fogom, és azonnal a tudomásodra fogom hozni, ha valami nem tetszik.
            – Rendben, és köszönöm.
            – Igazán nincs mit. Akkor indulhatunk?
            – Igen – bólintott helyeselve az énekesnő.
            – Motorral megyünk, ha nincs ellenvetésed – mondta a férfi.
John lement a garázsba, és előhozta onnan fekete Harley Davidson típusú motorját. Helytelenítően végignézett vendége öltözékén, majd közölte, hogy jobb lenne, ha Bonnie a motorozáshoz hosszú nadrágot venne fel. A lány megfogadta a tanácsot, és felrohant a szobájába átöltözni. Kárörvendően mosolygott, amikor felvette a motorozáshoz alkalmas ruhát. Egy rojtos farmernadrágot, egy derekán megkötött ujjatlan farmerblúzt és egy rojtos bőrdzsekit vett fel. A szemére feltett egy sötét lencséjű szemüveget, és lefutott a lépcsőn. Az énekes helyeslően bólintott, amikor meglátta, majd megpaskolta maga mögött az ülést. Bonnie felült a motorra, átölelte a férfi derekát és hozzásimult. John kaján vigyorral a szája szögletében végigsimította a lány kezét a derekán, majd elindult a géppel, és kirobogott a kapun. Az úton a nő amennyire csak tudott, hozzábújt a szőke férfihoz, s arcát a hátára fektette. Már beértek a városba, amikor a lány kissé távolabb húzódott az énekestől. A zenész a mulató előtt megállította a motort. Végignézett a parkolóban álló járműveken, így megállapíthatta, hogy már mindenki megérkezett. Az együttes tagjai – ugyanúgy, mint ő – kivétel nélkül motoron érkeztek. Rick Bermen autóján kívül pedig felfedezte még három igazgatósági tag járművét is.

2011. november 21., hétfő

Megrendelés/egyéb információk

Frissítés 2015.05.06.

Kedves Olvasó!
A regényeket megrendelni már csak az Underground Kiadónál lehet. A könyvek megrendelési linkjei a blogon szintén megtalálhatóak.
Az alábbi poszt a link kivételével azonban még mindig aktuális. Mindenkinek jó szórakozást kívánok a kötetekhez!

SR.


Kedves Olvasó!

Nyilvánvaló és nem titok az a reményem, hogy a már közzétett és a még közlésre váró néhány fejezet felkelti az érdeklődést az egész könyv, majd a folytatás(ok) iránt is.
Kiindulva saját magamból, igyekszem gondolni azokra az olvasóimra, akiknek nem elég gyakori a heti egy fejezet, illetve már az étvágygerjesztő(k) alapján is tetszik a regény, elolvasná az első betűtől az utolsó pontig. (Mert ugye ezen a blogon erre azért nem lesz lehetőség.)
Amennyiben ez így van, én nem állok senki útjába, sőt! :-)

Íme a link, ahol a Reményhajsza megrendelhető:


http://www.irasmuvek.hu/sylvia-river-remenyhajsza.html


Kellemes kikapcsolódást, jó szórakozást kívánok!

SR.

Reményhajsza - 2. fejezet

2. fejezet


Reggel, amikor Bonnie felébredt, úgy érezte, hogy még soha nem volt ilyen friss, és energikus. Most már biztosan tudta, hogy mit fog tenni az elkövetkező napokban. Bízott benne, hogy semmit nem felejt el, annak ellenére, hogy igen sűrű hét elé nézett.
Reggeli után kézen fogta a lányát, pórázt akasztott a kutyája nyakörvére, és elindultak az ügyeiket intézni. Roxanne–t beadta egy ismerős állatorvoshoz kivizsgálásra, és megkérte Agnest, hogy az utaztatáshoz szükséges okmányokat is állítsa ki. Gyermekének útlevelét, a saját tartózkodási engedélyét, zöldkártyáját, biztosítását is hamar el tudta intézni. Most először vette hasznát annak, hogy híres, hiszen Sandra okmányaihoz kellett volna Peter aláírása is, de esetében – életében most először – eltekintettek ettől a bürokratikus formaságtól, és mindez csak egy dedikált fényképbe került. Járt az ügyvédjénél is, megbízások és meghatalmazások tömkelegét írta alá. Miután a jogi dolgokkal végzett, Jimmel is megbeszélt egy találkozót, egy közeli étterembe. Sandra már teljesen ki volt merülve, így a nő jobbnak látta felhívni nővérét, Kristie-t, és rábízni a gyereket. Testvére megetette a kislányt, majd hazavitte Bonnie lakásába, és lefektette. Még mit sem sejtett húga terveiről, hiszen az énekesnő még nem tájékoztatta a családtagjait életének vadonatúj fordulatáról.
Kristie két évvel volt idősebb húgánál. Szerinte testvére kellőképpen elbaltázta az életét akkor, amikor hozzáment Peterhez és gyereket szült neki. Ő már elég régóta ismerte a férfit – sőt előbb ismerte, mint testvére – és soha nem is volt tőle elragadtatva. Igaz, hogy megpróbálta Bonnie-t lebeszélni erről az esküvőről, de húga – szokás szerint – nem hallgatott rá. Kristie egyetlen pozitívumot tudott megemlíteni, ha testvére házasságáról esett szó: a kislányt, Sandrát. Imádta unokahúgát, és mindent megtett azért, hogy a gyerek ne vegye észre édesapja eléggé szemet szúró jellembeli hiányosságait. Bonnie nővére még nem volt férjnél, és egyelőre nem is vágyott arra, hogy lekösse magát. Úgy gondolta, hogy huszonnyolc–harminc éves kora előtt nem érdemes házasságot kötni, és húga is – így utólag – belátta testvére igazát.
Külsőre ők ketten egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Talán az arcvonásaik igen, de felületes szemlélő soha nem jött volna rá, hogy egy testvérpár áll előtte. Kristie szőke volt, és zöld színű szeme feltűnően hasonlított édesanyjukéra.
Bonnie eredetileg sötétbarna haja és zöldes árnyalatú szeme eléggé elütött a család nőtagjaira jellemző világos színvilágtól. A lány – nem csak a külsejében – afféle „fekete bárány” volt, makacssága és hajthatatlansága már kicsi gyermekkorában megmutatkozott. Az ifjabbik lány azt sem tartotta szükségesnek, hogy minden lépéséről beszámoljon a családjának, így mindenkit meglepetésként ért a tény, hogy Bonnie fellép. Amikor viszont már az országhatáron belül híresnek számított, akkor a média figyelme a családra irányult, és ez már határozottan nem tetszett a szülőknek és Kristie–nek. Az énekesnő, – bár senki sem kérte tőle – ahogy módja volt rá, anyagilag is segítette szüleit. Peter persze nem lett volna elragadtatva ettől, ha egyáltalán tud róla. Mindig volt valamilyen láthatatlan ellentét a férj és Bonnie szülei között. Talán ez azért volt így, mert Peter szülei már nem éltek, egyetlen hozzátartozója a húga, Lisa volt. A nő utálta a bátyja feleségét, a kicsi Sandra pedig soha egy pillanatra sem érdekelte. Lisa fotómodell volt, rengeteg ismerőse volt a szakmájában, és úgy képzelte, hogy a bátyja majd az egyik barátnőjét veszi el feleségül, akit ő majd tud irányítani. Dühös volt, amikor a férfi úgy nősült meg, hogy ki sem kérte a véleményét. Féltékenyen figyelte, hogy a sógornője milyen boldog a testvérével, és ő volt az egyetlen, aki örült annak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bátyja házassága menthetetlen. Bár Peter továbbra is féltékenyen őrizte a feleségét, de egyre többször nem ment haza éjszakára, és a húga tudta, hogy ez a vég kezdete.
Amikor pedig sógornője elkezdett énekelni, és egyre nagyobb hírnévre tett szert, Lisa nagyon meglepődött. Titokban érdeklődött, és figyelemmel kísérte az énekesnő karrierjének alakulását, de soha nem gondolta, hogy Bonnie–ból egyszer egy ország kedvence lesz. Ez a modellnek egyáltalán nem tetszett, így még egy okkal több volt a tarsolyában ahhoz, hogy gyűlölje sógornőjét.
Kristie–nek tehát halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen gyökeres változtatásokra készül a húga. Amikor a gyerek elaludt, a szőke lány elővett egy könyvet, és elkezdett olvasni. Alig olvasott pár oldalt, amikor őt is elnyomta az álom.
*
Bonnie a megbeszélt időpontra odament az étterembe. Jim már az egyik asztalnál ülve várta. Amint a lány is leült, a menedzser rögtön elkezdte faggatni pártfogoltját:

             – Nos, kedvesem, hogy állnak az előkészületek?
             – Köszönöm Jim, már a dolgok nagy részét sikerült elintéznem. És te, mit intéztél?
             – Mit mondjak, nincs könnyű dolgom! Először is le kell mondanom a koncertjeidet, de most még időben vagyunk, és nem kell kötbért fizetnünk, mert még elég távoliak voltak az időpontok. Na, a lemezszerződéssel már egy kicsit más a helyzet. Az már elég gázos lesz – sóhajtotta gondterhelten a férfi.
            – Nem értem, hogy miért! Én is ugyanannál a lemezcégnél vagyok, mint az együttes. Nem szegek szerződést, csak egy kicsit módosítani kell a szövegen. Nem itt adják majd ki, hanem Amerikában, és nem én leszek a fő attrakció, hanem a Bermuda – értetlenkedett a lány.  
            – Igazad van. Akkor ezek szerint kapcsolatba kell lépnem a Bermuda menedzserével, Rick Bermennel. Azt hiszem, hogy vele nem fog kötözködni az LRK. Mindenbe bele fognak menni, ha a Bermuda atyaúristene kéri meg rá őket – lelkesedett Dexter.
            – Jól van, akkor ezt is megoldottuk. Itt van az új szerződésed, olvasd át, és ha egyetértesz, írd alá az összes példányt! – tette le az asztalra a kötegnyi papírt az énekesnő.
Jim elolvasta a szerződést, és mindent rendben talált benne. Azonnal aláírta, egy példányt megtartott magának, a többit visszaadta Bonnie–nak.
Az üzleti ügyek után Jim meghívta a lányt ebédre. Amikor befejezték az étkezést, elbúcsúztak egymástól, majd a lány felhívta a nővérét telefonon. Kristie megnyugtatta, hogy Sandrával minden rendben van, még alszik. Így az énekesnő elhatározta, hogy elmegy bevásárolni. Úgy gondolta, hogy a lányának és neki is szüksége lesz néhány új ruhadarabra.
A vásárlás kicsit hosszabbra sikerült, mint azt előzetesen gondolta, így már este hat óra is elmúlt, amikor kilépett a bevásárlóközpontból. Hazavitte a vásárolt holmikat, és gyorsan elment Roxanne–ért az állatorvoshoz.
Az orvos Agnes is régi ismerőse volt Bonnie–nak, így hát egy csöppet sem aggódott azon, hogy esetleg a szertelen dog a nyakán fog maradni. Még volt két betege, amikor a kutya gazdája megérkezett, de megkérte a lányt, hogy várjon egy kicsit, mert beszélni szeretne vele. Amikor befejezte a rendelést, megmosta a kezét, átöltözött, és elsétált egy darabon az énekesnővel:
            – Ne haragudj, mondanom kellett volna, nem a kutyával van baj! Teljesen magánjellegű a kérdésem. Hova utaztok? – célzott Bonnie feldúlt arcára az állatorvos.
            – Amerikába. Miért?
            – Mert lesz egy konferencia Svájcban, és a jövő héten utazom én is. Azt hittem, hogy valamilyen csoda folytán esetleg egy repülőgépen fogunk utazni, legalább nem unatkoznánk – válaszolt a doki.
            – Sajnálom, de mi magánrepülővel utazunk a végcélig, így cseppet sem valószínű, hogy összefutunk a gépen – mosolygott Bonnie. – Esetleg valami probléma a kutyával, amiről tudnom kéne?
            – Semmi. Egészséges, mint a makk. Kiállítottam a hatósági állatorvosi bizonyítványt, nem lehet semmiféle problémád vele. Meddig maradsz Amerikában?
            – Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak pár hónap, de az is előfordulhat, hogy évekről beszélünk.
            – Akkor sok szerencsét, és jó utat! – mosolygott Agnes.
            – Köszönöm, neked is! – búcsúzott az énekesnő is.
Bonnie gyorsan hazaért a kutyával. Otthon a lányát már megfürdette a nővére, és meglepődve látta, hogy a szülei is a lakásban tartózkodnak. Louis és Mary Hagman nem szívesen ment át kisebbik lányukhoz, mert Peterrel ők sem szimpatizáltak. Bonnie adott néhány puszit Sandrának, azután lefektette aludni. Miután ezt megtette, bement a nappaliba, ahol családja többi tagja tartózkodott. Az énekesnő úgy gondolta, hogy jobb minél előbb túlesni ezen a beszélgetésen, elvégre egy héten belül hónapokra elutazik, és nem fog sűrűn találkozni sem a szüleivel, sem a nővérével. Mély levegőt vett, aztán beszélni kezdett:
            – Anya, apa, Kristie! Elég nagy változások következnek be a közeljövőben az életemben, és ez titeket is érint. Ne értsétek félre, nem jóváhagyást kérek, hanem tényeket fogok közölni.
            – Jaj, kislányom! Volt egyáltalán olyan eset az életedben, amikor jóváhagyást kértél? Mert én bizony nem emlékszem ilyesmire! – emlékeztette ifjabbik lányát Mary.
            – Én sem, de inkább folytatnám, anya – mosolygott az énekesnő. – A legelső hír az, hogy elválok Petertől.
            – Végre, megjött az eszed, gyermekem! – dörmögte Louis.
            – Nem hiszem, hogy a következő híremre ugyanez lesz a reakciód, apa! Meghívást kaptam a Bermuda nevű együttestől, hogy készítsek egy közös lemezt velük. A csapat amerikai, és a lemezt is ott fogjuk elkészíteni. Tehát: egy héten belül elutazom Sandrával és a kutyával Amerikába, előreláthatólag hónapokat, esetleg éveket fogunk ott tölteni.
            – Te tényleg meghibbantál! A lányodnak ősszel óvodába kell majd mennie! Különben is! Hol fogtok lakni? Miből fogtok megélni? Ki vigyáz majd rátok? – hadarta felháborodva egy szuszra, Bonnie anyja.
            – Csillapodj, anya! John Kenderson az együttes vezetője, az ő házában fogunk lakni, egy különálló háromszobás lakásban. Telefonálhattok, meg is látogathattok, és természetesen mi is meglátogatunk majd titeket. Azt erősen kétlem, hogy az éhenhalás réme fenyegetne, emiatt ne aggódj! John pedig majd vigyáz ránk, hiszen az ő házában fogunk lakni, tehát felelősséggel tartozik értünk. Ha egy kicsit is megnyugtat, akkor elmondanám, hogy nem akarok ott letelepedni, haza fogok jönni – ölelte meg a hír által letaglózott anyját az énekesnő.
           – Persze, a kutyádra majd jól vigyázhatunk hónapokon keresztül, ugye? – dohogott Kristie.
           – Figyelhetnél a közlendőmre, tesó! A kutya is jön velünk – emelte tekintetét a nővérére Bonnie.
           – Miért akarsz mindenkit rákényszeríteni, hogy elviselje ezt a baromi nagy jószágot, hugi? Inkább hálásnak kellene lenned, hogy ez a zenész a saját házában lát vendégül, ki tudja meddig! – folytatta Kristie.
            – Megbeszéltem Kendersonnal, és ő egy fél pillanatig sem problémázott rajta. Talán rekesszük be ezt a társalgást! Nem kell örülnötök a lehetőségemnek, csak el kell fogadnotok a döntésemet – vált türelmetlenné az énekesnő hangja.
            – Eddig sem tehettünk mást. De mi lesz Sandrával addig, ameddig te a stúdióban kornyikálsz? – vette át a szót a mindig gyakorlatias Louis.
            – A stúdió John birtokának a végében van. Egyébként Kenderson lányának nevelőnője szívesen látja Sandrát is.
            – És ennek a Johnnak a felesége mit szól ehhez az egészhez? – érdeklődött az első ijedtsége elmúltával Mary.
            – Úgy tudom, hogy nem él velük a kislány anyja. Egyébként John Kendersonról nem hallottam soha olyan pletykákat, hogy bármire és bárkitől is, engedélyt kért volna – nevetett fel az ifjabbik lány.
            – A zsák és a foltja – állapította meg Louis. – Ettől függetlenül úgy hiszem, nem lesz könnyű dolga veled!
            – Hangsúlyoznám, hogy dolgozni megyek. Az ember nem packázik rögvest a munkaadójával, ha van egy kis esze – csitította családtagjait a fiatal nő.
            – Mondtad, hogy váltok, mégis kíváncsi lennék, hogy drága Peterünk mit szól a fejleményekhez? – érdeklődött Kristie.
            – Mivel éppen rajtakaptam a szeretőjével, nem éreztem kötelességemnek, hogy közöljem vele a terveimet. A válás lebonyolításához pedig nem kellek személyesen. Az ügyvédem tudja a dolgát, elvégre azért fizetem – válaszolt kissé elmerengve Bonnie.
            – Szóval, akkor semmiféleképpen nem tudunk lebeszélni az utazásról, igaz? – kérdezte elszomorodva Mary.
            – Nem valószínű. Óriási szakmai lehetőséget kaptam, muszáj mennem – felelte némi sajnálkozással a hangjában a lány.
            – Kire ütöttél, te gyerek?! – sóhajtotta fejcsóválva Bonnie anyja.
            – Jó, ha már nélkülöznöm kell a testvéremet és az unokahúgomat ilyen hosszú ideig, akkor a hátralévő napokra ideköltözöm – közölte duzzogva Kristie.
            – Köszi a segítséget, tesó! – ölelte át nővérét az énekesnő.
            – Egy frászt akarok én segíteni! Le akarlak beszélni erről az egész ostobaságról! – háborgott a szőke lány még mindig.
            – Nem fog menni, de próbálkozz csak bátran! – mosolygott gúnyosan Bonnie.
A család lezárta a témát, többet nem beszéltek róla. Bonnie megmutatta szüleinek és nővérének, hogy miket vett az útra. Mary és Kristie elbűvölten nézte Sandra aranyos kis új ruháit. A szőke lány egymás után próbálta fel a húga újonnan vásárolt holmijait, és akaratlanul is az jutott eszébe, hogy hiába állítja testvére az ellenkezőjét, mégiscsak nagyon tetszeni akarhat annak a híres–hírhedt John Kendersonnak. Miután befejezték a ruhák átnézését, Louis és Mary elköszöntek lányaiktól, Bonnie és nővére pedig nyugovóra tértek.
*
Telt, múlt az idő, s egyre inkább közeledett az új zenekari tag, Bonnie Duvall érkezésének napja. John már mindent előkészítetett a nő és kislánya fogadására. Házvezetőnőjével kitakarítatta a háromszobás kis lakást, átnézte, hogy mi az, amire szükség lehet még, és azt azonnal pótolta. A három szobából egyet gyerekszobaként, egyet hálószobaként, a harmadikat pedig nappaliként rendeztette be. Mindenképpen azt szerette volna, ha Bonnie majd csak a munkára koncentrál, éppen ezért arra számított, hogy az étkezéseket közösen bonyolítják az ő nagy ebédlőjében. Nem akarta azonban már az első pillanatban kellemetlen helyzetbe hozni vendégét, ezért a hűtőszekrényt és az éléskamrát is teljesen feltöltette. Mivel Bonnie lánya – John információi szerint – szinte napra egyidős volt Stephanie–val, ezért a férfinak nem okozott gondot a kislány ruhatárát felszerelni, illetve a korának megfelelő játékokkal telerakni a citromsárga színben pompázó gyerekszobát.
A nappalit és annak berendezését a halvány almazöld szín uralta, de nem hiányoztak ebből a szobából a szórakoztató elektronikai cikkek sem. Hifi torony, televízió, videolejátszó, DVD, számítógép Internet csatlakozással. A bőr ülőgarnitúra – amely a helyiség közepén volt elhelyezve – viszont középkék színű volt, és így a szobának nagyon érdekes összhatást biztosított.
Bonnie hálószobájában egy franciaágy állt, három hatalmas – plafonig érő – beépített szekrény társaságában. A hálószoba egyszerű fehér színűre volt festve, a beépített tejüveges szekrények pedig kék dekor felülettel rendelkeztek. Ebben a szobában volt még elhelyezve egy éjjeliszekrény is, amely tetején egy kis olvasólámpa állt. Tartozott a lakáshoz még egy külön fürdőszoba is, amelynek kék márványborítása és hatalmas tükrös felületei voltak. Egy nagy sarokkád, egy zuhanyzófülke, és egy mosdó volt benne, szintén kék színben. A hajlékban volt még egy apró helyiség, kizárólag a mosógép részére, illetve a mosott ruháknak, egyben itt volt felállítva egy vasalóállvány is.
Egyszóval John mindenről gondoskodott. Azon még törte a fejét, hogy béreljen–e autót vendégének, de szinte azonnal elvetette a gondolatot, elvégre tudta, hogy ő bármikor bárhova elvinné a nőt, illetve akár kölcsön is adja neki az autóját, amennyiben Bonnie rendelkezik vezetői engedéllyel. Még pár apró átalakítás volt hátra az udvaron: Stephanie játékai mellé felállíttatott Sandrának is hintát és mászókát, és megnagyobbítatta a homokozót is. Bessy kifutóján is végeztek egy kis átalakítást: bekerült még egy kutyaház, illetve felszereltek egy tolóajtót is, amellyel tetszés szerint ketté lehetett választani, vagy össze lehetett nyitni a kutyák tartózkodási helyét.
A háztól nem messze volt John lovainak istállója is. A férfinak jelenleg hat hátaslova és két pónija volt. Szeretett és tudott is lovagolni, de az utóbbi időben kevés időt töltött ezzel a fajta sporttal. Kedvenc lova, a Fecske nevű sötétpej csődör volt. A férfi szeretett vágtázni a hatalmas mén hátán, a ló pedig élvezte a közös száguldást. Megvolt köztük az összhang, és ez mindkét fél számára még élvezetesebbé tette az együtt eltöltött időt. Az énekes már megvette kislányának a jövendő hátaslovát – a barna–fehér tarka póni kancát – de még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy a lányát nyeregbe ültesse. Mivel a póninak állandóan kócos volt a sörénye, a Borzas nevet kapta gazdájától. A másik pónit – a fekete csődört, Blacket – Stephanie ajándékba kapta a zenekar tagjaitól az első születésnapjára.

Az énekes legnagyobb örömére megérkeztek hozzá látogatóba Erika és Eric Fraser, Richie szülei. Nagyon erősen kötődött barátja szüleihez, mert gyermekkorában szinte állandóan Fraseréknél volt, főleg azután, hogy szülei tízéves korában, egy autóbalesetben életüket vesztették. Az árván maradt fiút anyai nagynénje, Elisabeth Donaldson vette magához, és nevelte fel. John imádta a nénikéjét – Betty nénit – de nagyon nagy szeretettel viseltetett Fraserék iránt is. A fiúk rengeteget voltak együtt, testvérekként szerették egymást, és ez felnőtt korukban sem változott, egy jottányit sem. Érthető módon nem okozott köztük problémát az sem, amit Richie egész életében bánni fog, és amiről azt hitte, hogy szétveri a barátságukat: szerelmi kapcsolata John feleségével, Dorothyval.
Az asszonynak egyetlen célja volt Johnnal: elvetetni magát feleségül, ami által – házassági szerződés hiányában – igen vagyonossá is vált. Amint a célját elérte, a nő többé nem fogta vissza magát: mindenkivel kikezdett, aki az útjába került. Az énekes csak addig tartotta kordában a felesége ezen hajlamait, amíg az meg nem szülte Stephanie–t. Utána nem törődött többet vele, mert rájött, hogy az asszony nem érdemli meg.
Richie azon az emlékezetes éjszakán szinte az eszméletvesztésig részeg volt, és semmire sem emlékezett, csak arra, amikor reggel Dorothy mellett meztelenül felébredt. Nem mert barátja szemébe nézni, de pár hét múlva John megmutatta a postán érkezett fényképsorozatot arról a bizonyos éjszakáról, és a gitáros kénytelen volt beismerni az általa elkövetett hibát.
Az énekes gondolataiban visszatért Erika és Eric Fraserre, és mint mindig, most is nagy örömmel fogadta őket. Richie szülei mindig úgy viselkedtek, mintha John is az ő fiuk lenne, és a kicsi Stephanie–t unokájukként kezelték. Most is csokit és játékokat hoztak ajándékba a kislánynak, és ebédig csak vele játszottak. Amikor a kicsit lefektette Kathy Donovan, ők leültek beszélgetni a nappaliba Johnnal:
            – Hallottuk Richie–től, hogy új koncepción töröd a fejed. Ennek az lesz a vége megint, hogy nem látunk titeket hónapokig? Előbb stúdió, azután turné? És amikor visszajöttök, megint ki lesztek csavarva, és olyan ingerültek lesztek, hogy szólni sem lehet majd hozzátok? Szokás szerint így lesz, ugye? – tette fel kérdéseit háborogva Richie anyja.
            – Erika, te már megint engem hibáztatsz mindenért? A fiatoknak is van beleszólása az együttes dolgaiba, és mit ne mondjak, ő nagyon lelkes volt. Szereti a munkáját, egyébként én is így vagyok ezzel.
            – Ne félj, Johnny, nem felejtjük el, hogy már nagykorúak vagytok egy ideje! De nagyon aggódunk mindkettőtökért. Ezzel az életstílussal soha nem lesz családotok. Se neked, se Richie–nek. Pedig én már nagyon szeretnék további unokákat, nem csak Stephanie–t! – felelt panaszkodva az idősödő nő.
            – Gondoltam Erika, hogy megint a szokásossal jössz. Látod, én már megnősültem. És mit érek vele? Azt sem tudom, hogy hol van most a feleségem! Persze, ha őszinte akarok lenni, nem is érdekel – hangzott a válasz némi éllel.
            – Nagyon keserű vagy megint fiam. Összerúgtad a port azzal a helyes kis modellel? – tudakolta Eric.
            – Látod, ez a baj. Hirtelen nekem is gondolkodnom kell, hogy mi is a neve annak a „helyes kis modellnek”. A nőket csak a pénzünk érdekli, vagy pedig reklámfogás az egész kapcsolat. Igazad van Erika, ez aggasztó – fordult utolsó mondatával ismét fogadott anyja felé a szőke férfi.
            – Csak nyugi, Johnny! – szólt közbe Eric. – Pótanyád nem akart megint ezzel nyaggatni. Így van, asszony?
            – Igen, szívem. Bocsáss meg nekem fiam! Azt viszont még mindig nem tudom elhinni, hogy megbocsátottad annak a lükének, hogy kikezdett Dorothyval!
            – Azt hittem, hogy ez már régen nem téma, Erika. A feleségemtől semmi jóra nem számíthatok a jövőben sem, Richie–nek pedig csak azt róhatom fel, hogy hagyta magát kihasználni, holott tudta, hogy milyen nőt vettem el. Ráadásul a nejem kezdett ki vele, miután leitatta. A fiatok akkor is inkább a testvérem, mint a barátom, és jelenleg nem tudom elképzelni, hogy lenne olyan esemény, amiért Richie–vel végleg összerúgnám a port. Dorothy pedig nem érdemel ennyi szót. Én már régen kihevertem, ti se filozofáljatok rajta többet! – felelte szívből mosolyogva az énekes.
            – Rendben, ahogy akarod. Ugye nem bánnád, ha egy kicsit lepihennénk? – érdeklődött Eric.
            – Menjetek csak! A vendégszoba a rendelkezésetekre áll, mint mindig – hangzott a válasz.
Fraserék visszavonultak, John pedig gondolt egyet, motorra ült, és benézett a Black Boxba. Ott találta Richie–t, és az együttes többi tagját is. A gitáros mosolyogva nézte barátját:
            – Láttam, hogy anyámék elmentek hozzád. Ezek szerint a heti betevő inkvizíciót ismételten túlélted?
            – Jellemző, nyilván a kapuból fordultál vissza, amikor megláttad az autójukat. Egyébként tudod nagyon jól, hogy imádom őket. Az inkvizítort és a főpapját ismét az érdekelte, hogy „Vajon miért is nem nősül még Richie fiunk? John testvérünk alkalmatlansága a családalapításra. A két munkamániás idióta.” Nem hinném, hogy én lennék a legalkalmasabb rá, hogy megválaszoljam szerető pótszüleim e témakörökkel kapcsolatos feltevéseit – felelte fejcsóválva a szőke férfi.
A többiek mosolyogva hallgatták a beszélgetést. Mindannyian ismerték Richie szüleinek ezt a vesszőparipáját, és kárörvendően gondoltak a Johnt ért megpróbáltatásokra.
A Bermuda munkatársai közé bejutni nem volt könnyű, és nagyon alapos szakmai tudást követeltek meg mindenkitől. Ám aki egyszer bekerült, az hamarosan úgy érezte, hogy egy nagycsalád tagja lett. Az együttes tagjai mentesek voltak mindenféle sztárallűrtől, és remekül együtt tudtak dolgozni a stábbal. A Bermuda Menedzsmenttől nagy általánosságban a hölgyek csak családalapítás okán távoztak, a férfiak pedig csak nyugdíjazáskor. Mivel a menedzsment még csak tíz éve állt össze, még nem volt rá példa, hogy valakitől az idős kora miatt kellett volna elbúcsúzni. A stáb történetében ugyan voltak felmondások, de azoknak mindig alapos oka volt. Az eltávolítás hátterében mindig a nem megfelelő szakmai tudás húzódott meg, így hát John és társai mindig olyanokkal dolgoztak együtt, akik szakmájukban a legjobbak voltak, és képesek voltak tudásuk legjavát nyújtani.
*
Már csak egy nap volt hátra az elutazásig. Bonnie minden nappal egyre izgatottabban várta az indulás napját. Sandrának el kellett magyaráznia, hogy ők ketten most elutaznak, de sem a papa, sem a mama, sem az apa, sem a nénike nem tart velük. A kislány nem igazán fogta fel ennek jelentőségét, hiszen még nagyon kicsi volt.
Bonnie elhatározta, hogy csinál egy búcsúbulit a barátainak. Rendelt hidegtálakat, vett innivalót, és összecsődítette a barátait.
Janet nem igazán tudott napirendre térni a fölött, hogy barátnője a világhírű – és szerinte őrjítően szexi – John Kenderson vendége lesz egy jó ideig. Állandóan azzal nyüstölte barátnőjét, hogy jegyezze fel az énekes minden szavát, és mozdulatát.
A másik barátnő, Irina csak egy kutyás ismerőse volt Bonnie-nak, de az utóbbi időben sokat beszélgettek, és jól megértették egymást.
Janet és Irina két teljesen ellentétes személyiség volt. Ameddig Janetnek életbevágóan fontosak voltak a külsőségek, addig Irina szinte hanyagnak tűnt. Janet már húsz éve – az óvoda kiscsoportja óta – mondhatta a barátnőjének Bonnie-t. Ezzel ellentétben Irina egy vadonatúj ismeretségnek számított a háta mögött eddig eltelt fél évvel. Janet hajszolta a kapcsolatokat, és erőnek erejével akarta megtalálni az igazit olyan viszonyokban, ahol ő maga nem is érzett vonzalmat a másik fél irányába.
Irina ebből a szempontból is az ellentéte volt Jennek: életének eddigi egyetlen komoly kapcsolata éppen véget ért, amelybe a huszonhat éves nő szó szerint belebetegedett. Antidepresszánsokat szedett, és Bonnie már nem egyszer figyelmeztette az ezekben a gyógyszerekben rejlő cseppet sem képzelt veszélyekre.
Most azonban mindketten nagyszerűen érezték magukat, ennek ellenére Bonnie észrevette, hogy Irina gyorsan lenyel egy tablettát.
            – Ugye csak felet vettél be? – kérdezte Bonnie.
            – Nem, egészet. 3x1 az adagom, mondtam már! – válaszolt mentegetőzve a nő.
A többiek – még két házaspár volt jelen – azt szerették volna tudni, hogy Bonnie–nak honnan volt bátorsága beleugrani egy ilyen nem mindennapi kalandba.
Az énekesnő nem igazán akarta kiteregetni a családi szennyest, így hát nem említette meg, hogy elválik Petertől. Úgy gondolta, hogy ez magánügy, és nem tartozik senki másra. Janetet is megkérte rá, hogy ne említse, hiszen legjobb barátnője Jim Dexterrel együtt értesült erről a tényről.
Az énekesnő, hogy elvegye a kérdés élét, hosszas fejtegetésbe kezdett a szakmai lehetőségről, és igen tehetségesen nagyjából negyed órán keresztül mellébeszélt. A kíváncsiskodók – akik mellesleg Peter barátai voltak inkább, mint a lányé – pedig nem vették észre, hogy gyakorlatilag új információt nem kaptak. Érdekes módon magát a férjet senki sem hiányolta az összejövetelről – még a saját barátai sem.
Nem telt bele sok idő, már csak a „kemény mag” maradt ott az összejövetelen, és nem sokkal később befutott Kristie is. Sokáig beszélgettek még, majd a vendégek távozása után a testvérpár kimerülten zuhant az ágyba.
Reggel Bonnie beszélgetés zajára ébredt. Sandra beszélgetett a nagymamájával kint a konyhában, Louis televíziót nézett, Kristie pedig éppen zuhanyozott. A lány kiment a konyhába, lerogyott az asztal melletti székre, majd szomjasan felhajtott egy pohár frissen facsart narancslevet. Kiimádkozta nővérét a fürdőszobából, aztán ő is lezuhanyozott. Felöltözött, s levitte a kutyát sétálni. Séta közben villant az eszébe, hogy elérkezett a nagy nap, ma fog elutazni. Most először, amióta elhatározta magát, jeges rémület lett úrrá rajta. Ránézett az órájára, és döbbenten látta, hogy csak reggel hét óra van, úgyhogy rengeteg ideje van még az indulásig. Felment a kutyával, és megitta a szokásos reggeli tejeskávéját. Roxanne már nem kapott enni, hogy nehogy problémája legyen az utazás során. Sandra édesen csevegett a nagyszüleivel, már amennyit meg lehetett érteni a gyerek közlendőjéből.
Bonnie nagyon álmosnak érezte még magát, ezért úgy döntött, hogy megint a zuhany alá áll. Szinte hideg vizet folyatott a testére, mert úgy gondolta, hogy tényleg itt lenne az ideje, hogy magához térjen végre. Megmosta félhosszú vörös haját is, amelyet előző nap a buli előtt festett be, így hát a szárításon kívül egyéb tennivalója nem akadt vele. Amikor kilépett a zuhany alól, ismét belenézett a tükörbe, és végre elégedett volt azzal, amit látott. A szeme alatti karikák eltűntek, tekintete élénken ragyogott. Bőre hibátlan volt, nem kiáltozott festék után. Mikor a hajszárítást befejezte, körülrajzolta szemét fekete ceruzájával, a szempillákat szintén feketével kihangsúlyozta, majd aranyos csillogású – a szájánál csak két árnyalattal sötétebb – rúzst kent az ajkaira. Felvette az előzetesen kivasalt, külön az utazásra vásárolt almazöld pántos ruháját, és belebújt kényelmes fehér vászoncipőjébe. Kiment a fürdőszobából, az előszobában pedig egyenesen beleütközött a nővérébe. Kristie tetetett felháborodással támadt a húgára:
            – Csak azt nem tudom, hogy te egyáltalán minek kensz magadra festéket! Nem is látszik, hogy kisminkelted magadat!
            – Ne dühöngj, tesó! Én is csak azóta tudom, hogy hogyan kell sminkelni, amióta fellépek. Majd neked is megmutatom, ígérem! – próbálta csitítgatni a testvérét Bonnie.
            – Mikor? Évek múlva, amikor visszajössz? Egyáltalán visszajössz? – hangzott vádaskodva a soron következő kérdés.
            – Kristie, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! Muszáj mennem! – felelte szinte rimánkodva az énekesnő.
            – Nagy próbatétel lehet, tényleg! Elmenni Amerikába, egy fedél alatt lakni a világ egyik legjobb pasijával, és végül, de nem utolsó sorban betegre keresni magad! Tényleg, de nagyon sajnállak! – dohogott tovább az idősebb testvér.
            – Nem vitatkozom veled, Kristie! Akár hiszed, akár nem, nehezemre esik elmenni. Aggódom apáért, anyáért, és érted is! Szeretlek titeket! – lábadt könnybe a lány zöldesbarna szeme.
            – Bocsi hugi! Mielőtt még itt jajveszékelve elkezdenénk zokogni, tényleg el kéne kezdenem gondolkodni, és lehetőleg nem hülyeségeket beszélni. Amint tudlak, úgyis meglátogatlak titeket – kapott észbe az idősebb nővér.
            – Ezt akartam hallani! Anyáékat se felejtsd itthon! – hallatszott a lelkes válasz.
            – Oké, tesó és bocs a kirohanásért! – mentegetőzött a szőke lány.
            – Fátylat rá! Tudom, hogy csak azért beszéltél így, mert eszedet vette a féltékenység! – nevetett immár Bonnie.
            – Biztos lehetsz benne! – mosolyodott el végre az idősebb testvér is.
            – Ciánt innék rá, hogy már megint veszekedtetek, jó szokásotokhoz híven – jelent meg a szoba ajtajában Louis.
            – Tényleg nem is ők lennének, ha nem ölnék még most is egymást – csatlakozott férje véleményéhez Mary is.
            – Lassan indulni kellene kislányom. A jószágot még be kell imádkozni a szállítóketrecébe, és az nem lesz egy egyszerű mutatvány! – indítványozta Louis.
Bonnie apja segítségével lehordta a csomagokat a család Ford Sierra típusú autójába. Ezen idő alatt Mary és Kristie Sandrával kínlódott, mert a kislány mindenképpen aludni akart, és nem öltözködni. Amikor végre az összes csomag a helyére került a tetőcsomagtartón – természetesen a hatalmas dog csak a kombi autó hátuljában fért el, ezért kellett a csomagokat inkább az autó tetejére rakni – előkerült pár elég szemtelen újságíró. Mivel Bonnie csak a közeli barátainak említette a kapott lehetőséget, fogalma sem volt arról, hogy a firkászok miként szagolták ki, hogy elutazik. Nem volt könnyű, de a lehető leggyorsabban lerázta az újságírókat pár semmitmondó információval, inkább azt füllentette a firkászoknak, hogy üdülni megy, eszébe sem jutott megemlíteni a tengerentúli ajánlatot.
Még egy kellemetlen incidens késleltette az indulást, Peter személyében. A férj a sárga földig leitta magát, olyan részeg volt, hogy alig bírt megállni a lábán. A húga, Lisa támogatta, amire főként fizikailag volt szüksége. Bonnie a dühén felülkerekedve  megkérte a sógornőjét, hogy lehetőleg ne tegye ki a bátyját annak, hogy az újságírók ilyen állapotban meglássák. Ismerte már annyira Lisát, hogy tudta: nagyon tart attól, hogy botrányba keveredik, mert félti a karrierjét. Tudta jól, hogy ez az egyetlen hatásos fegyver arra, hogy a modell ellenvetés nélkül, azonnal teljesítse a kérését. Olyan hamar eltűnt a bátyjával együtt, hogy Sandra már nem is látta az apját, pedig egy perc múlva már ő is leért nagynénje és nagyanyja társaságában.
Az énekesnő megkönnyebbülten sóhajtott fel, beparancsolta a hancúrozó kutyát az autó hátuljába, a lánykát beültette a biztonsági gyerekülésbe. Mindent végiggondolt és a csomagokat is ellenőrizte, így hamarosan tényleg útnak tudtak indulni. Félóra múlva, zökkenőmentes út után, kiszálltak az autóból a repülőtér bejáratánál. Miután mindenki kiszállt az autóból, Bonnie kiengedte Roxanne-t, és szájkosarat csatolt a fejére. Bent az információnál közölték vele, hogy a magángép már megérkezett, éppen átvizsgálják, így a jelzett időponthoz képest fél óra késéssel indul. Bonnie ennek nagyon örült, mert még megmozgathatta az állatot, mielőtt begyömöszölte volna a ketrecébe.
Sandra a nagyszüleivel a repülők indulását figyelte. Kristie pedig – bármennyire is nem kedvelte a kutyát – Roxanne–t nyugtatgatta. A szőke lány többször közölte már a húgával, hogy ennyire buta kutyát, mint a dog, még életében nem látott. Amikor néha velük tartott sétaidőben, mindig megjegyezte, hogy ezzel a kutyával olyan érzés közlekedni, mintha egy vándorcirkusszal kelt volna útra. A lány soha nem reagált nővére kifakadásaira, mert tudta, hogy a fiatal dog nagyjából egy év múlva, úgy két éves korában fogja a komolyodás jeleit mutatni. Egy ilyen hatalmas termetű jószágnál a testi fejlődés nincs igazán szinkronban a lelkivel, és Bonnie tudta, hogy a kutyája most még csak egy nagyra nőtt kölyök.
Az énekesnő először levette az állatról a szájkosarat, kinyitotta a ketrec ajtaját, és a nővére kezébe nyomta a pórázt. Megkerülte a ketrecet, és hívni kezdte a kutyát. Roxanne meghazudtolva Kristie róla kialakult véleményét, minden probléma nélkül, azonnal bement a helyére. Ameddig Kristie hátulról rácsukta a ketrec ajtaját, addig a húga simogatta a hatalmas fekete fejet. Bonnie ameddig lehetett elkísérte a kutyát, és még azt is látta, amikor a szállítóketrec eltűnt a gép csomagterében. Forrón remélte, hogy a tíz–tizenkét órás magányosan töltött repülőút nem hagy mély nyomokat a kutyában, és nem okoz semmiféle problémát.
Ameddig nővérével együtt a kutyával voltak elfoglalva – ígéretéhez híven – megérkezett Jim is, Janet társaságában. A menedzser szívélyesen üdvözölte az énekesnő szüleit és testvérét. A kis Sandrának adott egy puszit, Bonnie–nak pedig a kezét szorongatta zavarában. Janet közben elmondta, hogy amikor Jim megérkezett hozzá, eléggé furcsán nézett ki. Az inge félre volt gombolva, és a fülén ott virított a borotválkozás után ott maradt hab. Miután ezeket az apró bizonyítékait a kapkodásnak kérésére a menedzser eltüntette, végre elindultak, de rögtön a parkolóban inkább átültek Janet autójába, mert Jim Opeljének szinte porzott a benzintartálya. Az énekesnő mosolyogva nézte menedzserét, aztán adott neki egy puszit. Janettől is hasonlóképpen búcsúzott, majd családtagjai kerültek sorra. Louis erősen tartotta a karjában a kislányt, és amikor már negyedszer búcsúzott el lányától és az unokájától, adta át Bonnie–nak a gyereket. Mary természetesen – mint ilyen esetekben mindig – megpróbálta könnyeit elrejteni, de ez nem igazán sikerült neki.
Kristie fejcsóválva nyugtatgatta anyját, és arra biztatta testvérét, hogy minél előbb tűnjön el a szemük elől, mielőtt még anyjuk igazából rázendít, mert akkor senki sem ússza meg bőgés nélkül a búcsút. Bonnie tehát karjában a lányával búcsút intett családja tagjainak, majd megkereste a helyet, ahol majd megkezdheti a beszállást.
Kellemesen meglepődött az énekesnő, hogy a magángép utasaként mennyire másként kezdődik az utazása, mint amikor menetrendszerinti járatokon repült.  Az utaskísérő felvezette a gépre, s mindent megmutatott neki. A repülő utasterében minden kényelem biztosítva volt a hosszú utazásokhoz. Bonnie meglepetten vette észre, hogy kutyája szállítóketrece sem a csomagtérben, hanem velük együtt van elhelyezve. Az utaskísérő barátságosan közölte vele, hogy a dognak csak a fel– és a leszállást kell a ketrecben elviselnie, egyébként szabadon mozoghat az utastérben.
A gép pilótája még várt néhány percet, aztán beindította a gép motorját, majd nemsokára lendületet vett, és kecsesen felemelkedett a levegőbe. Bonnie nem először utazott repülőgépen, így nem érte meglepetés, viszont a kislánya rettenetesen élvezte az indulás pillanatait. Még a lányka elnézelődött egy kicsit, utána az utaskísérők felszolgálták az ételt. Miután Sandra az evést befejezte, hamarosan elnyomta az álom. Édesanyja elővett a kézipoggyászából egy könyvet, és elkezdett olvasni. Nem telt bele azonban sok idő, az izgalom, a késői fekvés és a korai kelés megtette a magáét, így Bonnie is elaludt.   

2011. november 16., szerda

Reményhajsza - 1. fejezet





1. fejezet
 
John Kenderson meglepetten pillantott ki házának ablakán. Az épület előtt a Bermuda együttes autója állt meg, s kezében egy csomaggal, az egyik alkalmazott szállt ki belőle. A férfi tudta, hogy házvezetőnője majd átveszi a küldeményt, ezért ráérősen tovább álldogált az ablak mellett, miközben zenekara dolgain gondolkodott.
John immáron tíz esztendeje zenével kereste a kenyerét, dalaival rengeteget turnézott. Tehetsége és szorgalma hamar meghozta gyümölcsét, így a világnak igen kevés olyan szeglete volt, ahol a rockzenét kedvelők ne ismerték volna a nevét. Ameddig úton volt, a kislányára és a házára is vigyáznia kellett valakinek, így alkalmazottaknak volt kénytelen adni ezeket a feladatokat. Ez a kényszer szülte helyzet azonban jó megoldásnak bizonyult, s az együtt töltött évek miatt az énekes inkább a családtagjainak érezte a házvezetőnőt és lánya nevelőnőjét, semmint alkalmazottaknak. A harmincnyolc esztendős Kathy Donovan felügyelt a kislányra, Stephanie–ra, a közel ötvenéves Abigail Sullivan, pedig a házvezetőnő és a korelnök volt az énekes házában.
A gyerek anyja, Dorothy nem ápolt szoros kapcsolatot sem a férjével, sem a lányával, így a zenész most is csak a banki értesítőkből tudta, hogy nagyjából merre jár a felesége.
A férfi elsétált az ablak mellől, miközben a küszöbön megjelent Mrs. Sullivan, s átnyújtotta a küldeményt:
            – John, ez a csomag ugyan a Bermudának volt címezve, de azt is ráírták, hogy csak te nyithatod fel, a tartalma szigorúan bizalmas.
A zenész kedvetlenül vette át a könyv nagyságú dobozt. Szinte biztos volt abban, hogy ez is olyan ízléstelen fényképekkel van tele, amilyeneket alig három hete küldött egy ismeretlen, a feleségéről, Dorothyról és a legjobb barátjáról, egyben zenésztársáról, Richie–ről.
Dorothea egyike volt az együttest körülvevő lányoknak, akik mindenhová követték a zenekart; és szó szerint bármit elkövettek, hogy befekhessenek valamelyik zenész ágyába.
A lány úgy lett az énekes felesége, hogy buliból elmentek Vegasba és ott – nem kimondottan színjózanul – összeházasodtak. John az esküvő utáni turnéra a feleségét is magával vitte, aki hamarosan teherbeesett. Utóbb kiderült, hogy sem a házasságkötés, sem a családalapítás nem volt valami jó ötlet tőlük, hiszen az asszony csupán vagyont akart szerezni, az énekes pedig, amint erre a tényre rádöbbent, hideggé és közönyössé vált. Kenderson távolról sem ilyen családról álmodozott, ellenben mindent megtett azért, hogy anya nélkül cseperedő lánya semmiből se szenvedjen hiányt. A pöttöm baba érkezése egy kissé ugyan összekuszálta rockénekes apukája megszokott életritmusát, de ennek ellenére nagyon hamar összerázódtak. Villámgyorsan elérkezett az a pillanat, amikor John már betolakodónak érezte az időnként látogatóba érkező feleségét. A férfi – hiába hagyta el a neje – nem vált el tőle, és nem akadályozta kisded játékaiban sem. Hiszen az énekesnek így volt kényelmes, hogy a nagyvilág úgy tudta: nős és boldog családapa. Nem volt szokása a magánéletét a sajtóban kiteregetni, ezért a bulvárlapoknak meg kellett elégedniük néhány lesifotóval, illetve a szerkesztők által kitalált, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő történetekkel.
Időközben a csomag tartalma is láthatóvá vált, egy levél, és egy videokazetta bukkant elő a dobozból. A küldemény feladója John ügyvédje – Eric Jackson – volt, aki éppen szabadságát töltötte az európai kontinensen. A levél rövid és tömör volt:
„Kedves John!
Nézd meg a mellékelt kazettát, és döntsd el, hogy bepereljük–e őket?
Döntésedről kérlek, mihamarabb értesíts!
Eric Jackson”
A férfi kíváncsian vette kezébe a kazettát, átsietett a nappaliba, és a lejátszóba süllyesztette a szalagot. A televízió képernyőjén először csak fekete–fehér csíkok futkostak, majd felcsendültek a Bermuda legelső sikerdalának kezdő akkordjai. John megdöbbent. Vajon mit akarhat Eric ezzel a régi, lassan nyugdíjas videoklippel? Tovább nézte a szalagot, majd döbbenete haragba csapott át. Már értette, hogy miért küldte ügyvédje a felvételt.
A képernyőn látható kis színpadon megjelent egy fiatal nő. Egyszerű farmervászonból készült inget és egy fekete nadrágot viselt. Odalépett a mikrofonhoz, és megszólalt:
            – Never say good bye – mondta a lány, majd felcsendültek a dal kezdő ütemei.
Miután meghallgatta a felvételt, a férfi még mindig döbbenten nézett maga elé, miközben keze lecsapott a távirányítóra, és megállította a kazettát:
            – Nocsak! Ejnye–bejnye! Nem mondjuk be, hogy ki a szerző? Úgy adjuk elő, mintha a miénk lenne? Ráadásul hozzá is írtunk egy versszakocskát, és engedélyt sem kértünk rá? Na jó, lássuk, hogy mit hozol ki belőle, kislány! – visszatekerte és újraindította a szalagot. Az előadó elkezdte énekelni a számot, méghozzá úgy, hogy alaposan meglepte vele magát a szerzőt is. A férfi eddig nem hitte, hogy valaha bárki is tudja majd úgy énekelni ezt a nótát, ahogyan ő. Mivel a szám a saját szerzeménye volt tudta, hogy milyen érzésekkel telve írta a dalt. Egy félrelépésből adódó perpatvar ihlette meg, de hiába volt a gyönyörű, lírai szerzemény, a lány nem bocsátott meg neki és azonnal kirakta a szűrét. Talán azért is lett annyira sikeres a dal, mert nagyon sok ember ráismerhetett benne a saját gondjaira, szerelmi bánatára. Az énekes már mosolygott, miközben tovább nézte a felvételt, s kezdett őszintén meglepődni a saját reakcióin. Számtalanszor megtörtént már, hogy felhívták a figyelmét egy–két ifjú tehetségre, akik az ő vállán akartak felkapaszkodni a hírnév magaslataira. Korábban szívesen segített, de mindig kiderült, hogy csak jól begyakorolta a számait az adott jelölt, megújulni nem képes, illetve saját számokkal képtelen előrukkolni. John általában ennél a pontnál látta be, hogy akit a figyelmébe ajánlottak, az nem igazán tud és akar megdolgozni a sikerért, csak gyorsan be szeretne futni. Már jó ideje nem is foglalkozott azzal, hogy más útját egyengesse a siker felé, de most úgy érezte, hogy kivételt kell tennie, mert ez a fiatal, huszonéves nő szinte elvarázsolta a tehetségével.
Ismét megnézte a klipet, és most már szándékosan a megjelenést, a színpadi mozgást figyelte.
A nőnek érdekesen vörös színű, félhosszú haja volt. Arányos testalkattal rendelkezett, nem volt kövér, de nem is a mostanság favorizált Twiggy alkattal rendelkezett. Zöldesbarna szemei nem egyszer villantak fel a világításban, és Eric is igyekezett úgy készíteni a felvételt, hogy a lehető legközelebb hozza a kamerán keresztül a boszorkányosan gyönyörű tekintetet. A lány mozgásában John semmi kivetnivalót nem talált. Nem volt túl merész, mint a jelenleg divatos pophercegnőké, és nem volt görcsösen mesterkélt sem. Látszott a mozdulatokon, hogy az énekesnő egyéniségéből fakadnak, nem koreográfus találta ki minden rezzenését. A szám befejeződött, az előadó meghajolva köszönte meg a figyelmet, majd lement a színpadról.
Az énekes hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a telefont, és Eric Jackson mobilszámát tárcsázta.
Az ügyvéd a negyedik csengetés után vette fel a kagylót, és beleszólt:
            – Tessék John, Eric vagyok. Megkaptad a kazettát?
            – Igen, és végig is néztem. Ugye jól emlékszem, ha nem emlékszem olyasmire, hogy kaptunk volna fordítást ebből a térségből engedélyeztetésre? Miket is beszélek! Elvégre angolul énekelte az általa írt versszakot is. Tehát fordítás nem is kellett volna, csak némi engedély. Egyébként meglepően figyelemreméltó jelenség az ifjú hölgy. Mit tudsz róla?
            – Remek a memóriád, amint elkészítettem a felvételt, megkérdeztem a menedzsmentet, jött–e ilyesfajta kérés Európából. Eddig nem kértek engedélyt, viszont a hölgyemény nem most kezdte. Második gyermeke egy középosztálybeli európai családnak, a neve Bonnie Duvall, született Hagman. Férjnél van, egy kislány édesanyja, huszonhárom éves. A koncertjeit átdolgozott Bermuda számokkal kezdi és fejezi be, de mindig a nézőkre bízza, hogy erre rádöbbenjenek. Nos, hogy döntöttél? Bepereljük?
            – Előbb beszélnem kell a fiúkkal. Nekem tetszik ez a csaj, szerintem tehetséges. Egyelőre nem akarom perre vinni a dolgot, de ebbe – tudod jól – a Bermuda minden tagjának beleszólása van. Nem félek attól, hogy miatta kevesebb lemezt fogunk eladni, így nem látom értelmét annak, hogy bántsam.
            – Egyetértünk. Nem akarhat, és nem is tud ártani az együttesnek. Beszélj a fiúkkal, utána keress meg! Addig én megpróbálok kicsit bővebben tájékozódni kis riválisodról. Amint tudsz, jelentkezz!
            – Úgy lesz, köszönöm, Eric.
            – Még nincs mit, szia.
John a konyhába lépve közölte Mrs. Sullivannel, hogy másnap a fiúk teljes létszámban a ház vendégei lesznek, s természetesen még Rick Bermen, a Bermuda Menedzsment ügyvezető igazgatója is meghívást kap.
Az énekes bement a dolgozószobájába és egyenként felhívta együttese tagjait, majd Ricket, de senkinek sem árulta el, hogy mi lesz a találkozó célja.
A házvezetőnőnek is feltűnt a sietség, hiszen a ház ura általában két–három héttel az összejövetelek előtt szólni szokott neki, nem volt rá jellemző a kapkodás. Az igyekezetből csak arra tudott következtetni, hogy a bekövetkezett esemény rendkívül fontos lehet. Mivel csak a zenésztársak és az együttes menedzsere kapott meghívást a megbeszélésre, Abigail úgy döntött, hogy csak a szokásos, a fiúk által kedvelt ételeket és italokat szolgálja majd fel, nem bonyolítja túl a vendégvárást. Akárcsak az együttes minden tagjában, munkaadójában is rendkívül tisztelte azt, hogy hírneve ellenére ugyanolyan hétköznapi ember tudott maradni, mint a kisváros többi egyszerű lakója. John ugyanúgy eljárt a helyi kocsmába beszélgetni a haverokkal, meccset nézni, mint gyermekkori cimborái. Nem örökölte a vagyonát, hanem a tehetségével kereste meg. Amikor bárki azt kérdezte tőle, hogy meddig folytatja a zenélést, ő mindig azt válaszolta, hogy egészen addig, ameddig nem kell a magánéletét rejtegetnie, és nem kell magát testőrökkel körülvenni, ha ki akar menni az utcára.
John kisétált az udvarra, ahol a kicsi Stephanie játszott Mrs. Donovan felügyelete alatt. Mielőtt még kislánya közelébe ért volna, hűséges újfunlandi kutyája, Bessy szaladt oda hozzá. A férfi megvakargatta a hatalmas fekete kutya füle tövét, majd némi simogatás után a helyére küldte az ebet.
Stephanie nevető kék szeme, szöszke göndör fürtjei első látásra nyilvánvalóvá tették, hogy apja lánya. A gyerek nagyon szerette az apját, John pedig imádta a lányát. A kislány szinte nem is ismerte az édesanyját, hiszen azt idegesítette a gyereke, a férje közönye pedig egyenesen megőrjítette, így igen ritkán járt haza. Kathy meg sem próbálta helyettesíteni az anyát, hiszen Johnnak az volt a kérése, hogy Stephie tudja: a nevelőnő nem az édesanyja. Ez a helyzet magán a tényen mit sem változtatott: a zenész lánya úgy szerette a Mrs. Donovant, mintha az édesanyja lett volna, hiszen születése óta ő gondoskodott róla.
            – Stephanie, kicsi lányom, gyere apához! – szólt gyermekéhez John.
A lányka odaszaladt hozzá, és a karjaiba vetette magát. A férfi nevetve kapta fel és megpördült vele. Lánya boldogan kacagott föl, és szorosan az apjához simult.
Kathy Donovan mosolyogva figyelte a jelenetet. Akárcsak a házvezetőnő, ő is nagyon kedvelte munkaadóját. Tisztában volt azzal, hogy egy olyan híres és gazdag rockénekes, mint John, egész egyszerűen azt is megtehetné, hogy egy olyan intézetbe íratja a lányát, ahol egészen felnőtt koráig idegenek nevelik, és neki semmi gondja nem lenne vele. Ezzel ellentétben John Kenderson a háza mellett felépített egy stúdiót, hogy amíg a lemezeken dolgoznak, addig se legyen távol gyermekétől. Egyedül a turnék ideje alatt nem találkozott a kislánnyal, de ezt a problémát is gyorsan áthidalta: vásárolt egy saját repülőgépet, és ha a lánya valamilyen okból kifolyólag nem tudta elkísérni, két koncert között – ha arra mód volt – elrepült a gyerekhez.
            – Lassan készen lesz a vacsora édesem, Abigail ma megint valami nagyon finomat főzött neked. Holnap eljönnek a fiúk hozzánk, és majd jót játszhatsz velük, ha végeztünk a megbeszéléssel! Jó lesz így, kincsem?
            – Igen – bólogatott bőszen a kislány.
A gyerek még nagyon kevés szóval fejezte ki magát, de napról napra ügyesedett, és édesapja nagyon büszke volt rá.
            – Rendben van kicsikém, de tudod nagyon jól, hogy vacsora előtt fürdés van. Biztosan apa sem örülne, és persze Abigail néni sem, ha ilyen szutykosan ülnél le vacsorázni – mosolyodott el Mrs. Donovan.
Ameddig Kathy Stephanie-t fürdette, John ismét leült a nappaliban, és újra megnézte Bonnie Duvall felvételét. Érezte, hogy ösztönei nem csalják meg: a nő egy született tehetség. Rádöbbent arra is, hogy tetszik neki ez a fiatal, vöröshajú, titokzatos lány. E gondolat azonban azonnal eszébe jutatta a szeretőjét, Jennifert. Jennie modell volt – gyönyörű, de rettentően ostoba. Az utóbbi időben egyébként is eléggé terhes lett az énekes számára ez a kapcsolat, s már sokadszor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy véget kellene vetni neki. Mivel úgy tervezte, hogy a klipen látott lánnyal közös lemezt készít – így úgysem fog ráérni hisztis modellek lelkivilágát ápolni – éppen elérkezettnek látta az időt a tervbe vett szakításhoz.
Vacsora után Kenderson – a szokássá vált menetrend szerint – a karjával a lánya feje alatt hallgatta meg a Kathy által felolvasott esti mesét. A mese közben a kislány elszenderedett, így apja lement a ház garázsában tartott Harley Davidsonjához, elindította azt, majd elrobogott a város irányába.
A Black Box nevű mulató Kenderson tulajdonában volt, de az utca embere is bátran bemehetett, amennyiben meg tudta azt állni, hogy a Bermuda hírességeit legalább ezen a helyen nem zaklatta.
Ebben a mulatóban beszélt meg az énekes találkozót Jenniferrel. A férfi nem tudta, hogy hogyan közölje a modellel a hírt, nem akart neki fájdalmat okozni. Azzal azonban tisztában volt, hogy Jennie nem fog örülni, így valószínűleg a megszokott hisztériás kirohanásainak egyikével fogja szórakoztatni a bár közönségét.
A nő a bárpult mellett állt, és szokatlanul vidámnak tűnt. Ha valaki messziről nézte őket, jól összeillő párnak látta a két hírességet. Mivel a lány szintén nagyágyúnak számított a modellek között, senki sem csodálkozott azon, hogy John őt választotta. Gyakori eset volt, hogy a zenészek barátnői modellek voltak, általában mindkét szakma menedzsereinek igen nagy örömére. Ugyan Jennifer fekete haja és sötétbarna szeme szöges ellentétben állt Kenderson világító szőkeségével és kék szemével, ennek ellenére remekül mutattak együtt. Azt csak az énekes közelebbi barátai tudták, hogy a férfi egy percig sem gondolkodott azon, hogy esetleges válása után Jennifer legyen a következő Mrs. Kenderson. Így senki nem próbálta őt megkörnyékezni – hála a médiában a modell menedzsmentje által aprólékosan kiteregetett részleteknek – tehát nyugodtan tudott koncentrálni a munkájára. Jennifer pedig megelégedett azzal, hogy a neve mindig megjelent a férfi nevének társaságában. A komolyabb kapcsolatot a modell sem forszírozta, hiszen mindig bővében volt a hódolóknak, és nem óhajtotta lekötni magát. Főként nem John Kendersonnal, hiszen annyira azért ismerte őt, hogy tudta, akkor addigi szabados életformájának vége. Volt idő, amikor a nő az egész kapcsolatot másként gondolta, de hamar észrevette, hogy a zenész nem szereti őt. Bár sosem beszélt érzéseiről az énekessel, tisztában volt vele, hogy kapcsolatuk elég gyenge lábakon áll. Éppen ezért Jennifer várta az alkalmat, hogy végleg búcsút vehessen a férfitól, és úgy tűnt, hogy az alkalom elérkezett. Hugh Westtől kapta meg eddigi modellkarrierje legjobban fizetett állását, amely viszont hónapokig tartó távollétet jelentett volna, ezért a lány úgy döntött: elhagyja Johnt. Új megbízója szinte undorítóan gazdag volt – sokkal gazdagabb, mint John Kenderson – és imádta Jennifert. A lány igyekezett bebiztosítani magát, ezért a megbeszélés után rögtön látogatást tett jövendő kenyéradója ágyában, ami olyan sikeres volt, hogy West ott helyben megkérte a modell kezét. Jennifer tisztában volt vele, hogy huszonhat évesen már egyre kevesebbszer fogják hívni bemutatókra és fotózásokra, így ideje megállapodnia. Hugh nagyon tetszett neki – pontosabban a milliomos bankszámlája vonzotta ellenállhatatlanul – ezért elhatározta, hogy ő lesz az, akihez hozzáköti az életét.
Most azonban, meglátva Johnt, egy kicsit elbizonytalanodott. Igaz, hogy a menedzsment erősködött, hogy teregessék ki kettőjük kapcsolatát, de nem hagyta igazán hidegen a férfi, tehát neki eddig sem esett nehezére eljátszani John Kenderson szeretőjét. Ha a zenész egy kicsivel több érzést belevisz kettejük kapcsolatába, Jennie mindent megtett volna, hogy feleségül vegye, de az énekes mindig éreztette vele, hogy nem szerelmes belé, így a lány sem erősködött.
A szőke zenész nézte a gyönyörű nőt, akivel éppen szakítani készült. Tagadhatatlanul egy kifejezett szépség volt a modell, de Kenderson kevesellte saját érzelmeit a kapcsolat folytatásához. A lányhoz lépve üdvözölte őt, mire Jennifer bizalmasan belekarolva csevegni kezdett:
            – Szia Johnny! Mi ez a hirtelen találkozó? Bár éppen kapóra jött, mert komolyan kell veled beszélnem.
            – Rendben Jennie, hallgatlak! – mutatott érdeklődést John.
            – Kaptam egy megbízást Hugh Westtől. Ez még nem lenne ok arra, hogy szakítsak veled, de megkérte a kezemet és én igent mondtam. Ellenben, ha te is megkérnél, biztosan gondolkodóba esnék. Most még ugyan Dorothy a feleséged, de mivel nyitott házasságban éltek, nem hinném, hogy akadályt gördítene a válásotok elé, ha tisztességesen megfizeted a lelépését. Szóval mi a válaszod Johnny? – mosolygott a nő.
            – Gratulálok, Jennifer! Én nem akarok elválni, nősülni meg még inkább nem szeretnék. Szerintem mindkettőnk részéről elhibázott lépés lenne, ha összeházasodnánk. Biztosan boldogok lesztek Hugh–val, ő egy remek ember.
            – Tudom John, hogy sosem voltál szerelmes belém, és már nem is fáj annyira, mint amikor rádöbbentem. Jó volt veled, szép is, de elmúlt. No, halljam, miért kellett olyan sürgősen idejönnöm?
            – Szakítani akartam veled, de megelőztél.
            – Nocsak! Megjelent a nagybetűs szerelem az életedben? És nem én vagyok az? Ez igazán nem szép tőled! – próbált tréfálkozni a nő.
            – Nem szerelem, munkáról van szó. Új lemez, koncertek, turné. Ebbe már nem férsz bele – válaszolt az énekes.
            – Ugyan Johnny! Mikor fértem én bele a te életedbe? Ugyan, ne szabadkozz! Nem igazán szakítottunk egymásra időt, így kész csoda, hogy eddig, és legalább ennyire működött.
            – Igazad van Jennie. Kívánom, hogy minden vágyad teljesüljön! Sok boldogságot nektek!
            – Én is sok sikert kívánok neked és természetesen az egész együttesnek.
            – Köszönöm Jennifer – adott egy búcsúpuszit John a modellnek.
A férfi nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a várt hisztéria nélkül sikerült megvalósítani a szakítást. Az énekes körülnézett, hogy zenésztársai közül van–e valaki a mulatóban, de mivel egy ismerős arcot sem látott, inkább hazament. Mielőtt lefeküdt volna aludni, még megnézte néhányszor Bonnie klipjét, majd nagy tervekkel a fejében nyugovóra tért.
*
Bonnie fejfájással ébredt lakótelepi lakásának hálószobájában. A férje, Peter már elment dolgozni, kislánya Sandra, még az igazak álmát aludta a gyerekszobában, kutyája, Roxanne pedig éppen vizet lefetyelt az előszobában álló vizestálkájából.
Bonnie huszonhárom éves volt. Fiatalon ment férjhez Peterhez, akkor úgy tűnt, hogy boldogságuk útjába senki és semmi nem állhat.
Egy nagy szerelemnek volt vége, amikor megismerte a férjét. Mivel egészen más stílusban közeledett felé, mint az addig ismert fiúk, teljesen elszédítette Bonniet. Vacsorázni nem a McDonalds-ba vitte, virágot hordott elé szinte naponta, leste minden kívánságát. Teljesen természetes volt, hogy a szinte még csitri lány teljesen belezúgott a neki hevesen udvarló férfibe. Álmában sem hitte, hogy az a tíz év korkülönbség komolyan közéjük állhat valaha is, de mostanra rádöbbent, hogy tökéletesen elhibázott lépés volt házasságot kötni Peterrel. Ha azonban saját magához kellően őszinte akart lenni, akkor el kellett ismernie, hogy ennek az érzésnek a kettejük közötti korkülönbséghez semmi köze nem volt. A fiatal nőnek az sem tetszett, hogy Peter csak és kizárólag angolul volt hajlandó beszélni a gyerekkel, mert a kislány emiatt sokkal később szólalt meg az anyanyelvén is. Bonnie színtiszta sznobizmusnak tartotta férje elgondolását, és úgy gondolta, hogy elégséges lenne a gyereknek az óvodában elkezdenie az idegen nyelv tanulását. A lány tiltakozása ellenére sem viselkedett a férfi másként, és ez az ellentét csak az egyik volt a sok közül a házaspár között.
Bonnie ugyan nem tudott róla, hogy a férjének lenne valamilyen kapcsolata, de érezte, hogy valami nem stimmel kettejük között. Peter nem nézte jó szemmel, hogy felesége közönség elé lépett a dalaival, és egyáltalán nem tetszett neki az asszony hirtelen jött sikere sem. Pedig a lány mit sem változott attól, hogy lassan egy egész ország kedvence lett. Sokat foglalkozott Sandrával, vezette a háztartást, és ugyanúgy kiképzésre járt Roxanne–nal, mint eddig. Természetesen a fellépések után többen megpróbálták őt megkörnyékezni, de eddig még senki sem járt sikerrel.
Bonnie egyetlen dologtól tartott igazán: hogy lebukik, ugyanis tudta, hogy a szerzői jogokkal kapcsolatban adódhatnak a jövőben problémái. Jim Dexter, a menedzsere figyelmeztette is erre a veszélyre, de a lány remélte, hogy túl kis pont ő ahhoz, hogy a Bermuda felfigyeljen rá.  Az utolsó koncertjén azonban meglátott egy férfit, amint éppen videofelvételt készít, és onnantól kezdve alig tudott az előadásra figyelni, mert valamilyen megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Bonnie–nak nem voltak illúziói: tudta, hogy nagy bajba kerülhet a szerzői jogok miatt, ráadásul a Bermuda követelése tökéletesen jogos lett volna.
Tehát a fejfájás teljesen helyénvaló volt, hiszen Peter valószínűleg őrjöngeni fog, ha balsejtelmei beigazolódnak. Fáradtan és idegesen támolygott ki a szobából, bevett egy fejfájás csillapító gyógyszert, majd bekapcsolta a televíziót. Sandra még mindig édesen aludt, így Bonnie nyugodtan elkészíthette a reggelijét. Kávézás közben nézte az egyik zenei csatorna műsorát, ahol éppen egy Bermuda számot adtak le. Annak ellenére elszorult a torka, hogy mint mindig, most is elvarázsolta ennek a szőke, kékszemű férfinek a hangja. Janet, a barátnője azzal vádolta régebben, hogy azért kedveli a Bermuda számait, mert tetszik neki az énekes, John. Hazugság lett volna, ha az állítja, hogy ez nem igaz, de már legalább két egész éve a Bermuda volt a kedvenc együttese, amikor egy poszteren először meglátta a zenekar tagjait. Mindezek ellenére azonban először valóban a zene fogta meg, csak utána tűnt fel neki, hogy a frontember külsejében is legalább annyira tetszetős, mint a dalai.
A számnak vége volt, és a kicsi Sandra is felébredt. Bonnie odaültette a reggelije elé, és amíg gyermeke evett, addig ő elmosogatott. Miután végeztek, felöltöztette a kislányt és levitték sétálni a kutyát.
Lent a téren, a kora nyári meleg délelőttön, sok kisgyermekes anya sétált gyermekével. Bonnie közkedvelt személyiség volt a lakótelepen, hiszen eddigi életének huszonhárom évéből huszonegyet itt töltött. Szinte mindenkit ismert, és mindenkihez volt egy–két jó szava. Régi barátai közül sokan tudták, hogy jelenleg mivel keresi a kenyerét, de mivel a lány mit sem változott, nem ez volt a téma, amikor beszélgettek.
Barátnője, Janet is ott volt, és elkezdett mindenféle ostobaságról fecsegni, amikor megjelent a téren a postás. Mivel régóta hordta a leveleket az öreg Gary, mindenkit személyesen ismert, és tudta, hogy ilyen szép időben inkább a téren kell a küldemények címzettjeit keresni, mint a lakásokban.
Odasietett Bonnie–hoz, és átvetette a fiatal nővel a tengerentúlról légipostával érkezett ajánlott küldeményt. A lány nem gondolta, hogy az utolsó koncertje óta eltelt idő elegendő lett volna arra, hogy máris a periratokat kapja meg a Bermudától. Márpedig a feladó a Bermuda Menedzsment volt. Nem bontotta fel a küldeményt, hanem Janetre bízta Sandrát és a kutyát, ő pedig taxival a férje irodájába indult.
Röpke húszperces kocsikázás után meg is érkezett ahhoz az irodaépülethez, amelyben a férje cége is bérelte az irodáit. A küldeményt még mindig nem nyitotta föl, úgy gondolta, hogy ahhoz mindenképpen szüksége lesz egy kis támogatásra, és ezt hitvesétől remélte megkapni.
Belépett az irodába, amelynek előterében Peter asszisztense, Amanda ült. A titkárnő rámosolygott főnöke feleségére, és sima hangon közölte, hogy a férfinek fontos tárgyalása kezdődött nem is olyan régen, amely valószínűleg hosszan el fog húzódni. Bonnie már éppen menni készült, amikor kinyílt férje irodájának az ajtaja, és kilépett onnan egy nagyon ismerősnek tűnő, igen elegáns hölgy.
Az énekesnő még mindig nem fogta föl, hogy vajon milyen céllal lehetett a távozóban lévő nő a férje elsötétített irodájában, csak az után kutatott emlékezetében, hogy honnan ismerős neki ez az asszony. A harminc év körüli hölgyemény hosszú szőke haja kontyba volt tekerve, karcsú testén elegáns piros kosztüm feszült. Bonnie most már alaposabban szemügyre vette őt és feltűnt neki, hogy a haja kissé zilált, a sminkje enyhén elmosódott. Az irodából kilépett Peter is, az ő külseje mindent megmagyarázott. Kócos haja, rúzsfoltos arca, mellkasának közepéig kigombolt inge arról tanúskodott, hogy az irodában az imént nem egy szokványos tárgyalás folyt. A lány döbbenten nézte férje fekete haját, és zöld szemét, fejébe ismét belehasított a fájdalom, de most már a bizonyosságtól: hitvese bizony hűtlenkedik.
Peter Duvall harminchárom éves volt éppen, és kezdte nem meghazudtolni addigi hírnevét, miszerint egy gátlástalan szoknyapecér. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy fekete hajának és zöld szemének nem mindennapi kontrasztja a kellő mennyiségű hölgyet tartsa izgalomban. Miután megnősült, és megszületett a lánya, egy kicsit mintha megnyugodott volna, de ez gyorsan elmúlt, és ugyanolyan lendülettel kezdte hajszolni a kalandokat, mint addig. Bonnie–t a maga módján szerette, rettenetesen féltékeny volt szép, ifjú feleségére, de semmit nem tett annak érdekében, hogy az asszony érezze a szeretetét.
Amikor a nő elkezdett énekelni, majd fellépni; Petert majd szétvetette a düh, és a féltékenység. Úgy gondolta, hogy asszonya azért jön haza olyan fáradtan a koncertekről, mert utána az öltözőjében a menedzserek, a rajongók, a kísérő zenekarok tagjaival orgiákat rendez. Soha nem nézte végig a lány egyik fellépését sem, így hát nem tudhatta, hogy mennyire megerőltető fizikailag egy koncertet végigénekelni.
Duvallnak kapóra jött Dorothy Kenderson ismeretsége amellett, hogy számára egy rendkívül vonzó, izgató nővel hozta össze a sors. Meglátása szerint így bosszút tudott állni ismeretlenül is John Kendersonon, hiszen ha ő nem lett volna, Bonnie nagy valószínűséggel soha nem kezd el énekelni.
Az énekesnő megfordult, hogy a lifthez menjen, de Peter utánament, és megfogta a karját. Bonnie egy ideig némán nézte a férjét, majd dühösen megszólalt:
            – Régóta tudom, hogy a házasságunk elhibázott, és válságban van. Most bebizonyosodott, hogy megcsalsz, valószínűleg nem először. A lakásunkba ne gyere vissza, a ruháid kint lesznek a folyosón az ügyvédem nevével és telefonszámával! El akarok válni tőled, hiszen már csak Sandra az, aki összeköt minket. A gyereknek is sokkal jobb lesz nélküled, nekem meg főleg.
            – Nem hagyhatsz el, Bonnie! A feleségem vagy, a gyerekem anyja. Nem tűröm el, hogy elhagyj, és elszakíts a lányomtól! Istenemre mondom, ha nem az irodámban lennénk, most megemlegetnéd ezt a kis jelenetet! – válaszolt ingerülten Duvall.
            – Ne légy nevetséges Peter! Mit szólna az új – vagy nem is olyan új? – szeretőd, ha meglátná, hogy vered a feleségedet? Vagy talán nem tudja, hogy nős vagy? – gúnyolódott az asszony.
            – Tudja, képzeld el! Sőt én is tudom, hogy ő kinek a felesége! Komolyan mondom Bonnie, fogalmam sincs, hogy mit zabálsz John Kendersonon! Láthatod, hogy a felesége is nálam vigasztalódik. Amióta kitaláltad ezt az őrült rockénekesdit, azóta tudom, hogy egyetlen célod van ezzel: Kenderson ágya! De abból nem eszel! Nem hinném, hogy miattad elhagyná Jennifer Mosst! – dühöngött fojtott hangon a férj.
            – Jól figyelj Peter! Nekem nem kell sem Kenderson, sem más! Ha végre törvényesen is megszabadulok tőled, bolond leszek bárki kedvéért újra hurokba dugni a fejem! Egyébként is, Kenderson ágya kicsit messze van ahhoz, hogy oda vágyakozzam! – mondta a lány.
            – Kíváncsi vagyok, hogy mire jutsz nélkülem, bébi! A gyerekszobádból egyenesen az én hálószobámba költöztél! Egy pillanatig nem álltál meg egyedül a lábadon! Kíváncsivá tettél, hogy vajon mégis, hogyan képzeled el a jövődet? Vagy visszaköltözöl a mamához? – gúnyolódott Duvall.
            – Ne érdekeljen, megoldom, Peter. Én most megyek, te maradj csak! A soha viszont nem látásra! – fejezete be az énekesnő a mondandóját.
            – Fordulj fel, te kis ribanc! – jött rögtön az udvariatlan válasz a férjtől, majd bevágta felesége után a liftajtót.
Bonnie minden porcikájában remegve sietett haza. Otthon volt már egy jó ideje, amikor észrevette, hogy a Bermudától kapott borítékot még mindig nem nyitotta fel. Felhívta telefonon Jim Dextert, és kérte, hogy este jöjjön el hozzá, hogy együtt bonthassák fel a küldeményt. Jim igenlő válasza után Janetet is megkérte arra, hogy maradjon vele, majd nekiállt összecsomagolni a férje ruháit.
Ebéd és mosogatás után ismét bevett egy fájdalomcsillapító tablettát, mert a fejfájása inkább erősödött, ahelyett, hogy enyhült volna.
Forgatta a kezében a vaskos, felbontatlan borítékot, és el sem tudta képzelni, hogy mihez fog kezdeni. Bár a férje dühétől már nem kellett tartania, de minden bizonnyal anyagi csődöt jelentett a még mindig lezárt borítékban lévő, istenverte levél. 
*
Felvirradt a következő nap reggele, amelyet John úgy kezdett, mint mindig. Felkelés után felöltözött, és kutyája társaságában elindult kocogni. Bessy – újfunlandi létére – meglepően fürge jószág volt, de soha nem futott túl messzire gazdájától. Általában tíz perc után kitombolta magát, és felvette a kocogó férfi tempóját. Miután visszafutottak a házhoz, Bessy kimerülten rogyott le az udvaron, gazdája pedig friss vizet adott neki, majd bement a házba. Mire lezuhanyozott, a ház többi lakója is talpon volt.
Abigail friss narancslevet préselt a reggelihez, Kathy pedig Stephanie–t próbálta rávenni arra, hogy felöltözzön.
John leült a tejeskávéja mellé, elolvasta az újságot, majd kiment a birtok végében álló stúdióhoz.
A stúdióban csak az ügyeletes technikus volt jelen, de az énekes közölte vele, hogy nem komponálni vagy zenélni akar, csak benézett. Kiválasztotta a hangszerek közül kedvenc gitárját, a kezébe vette, és pengetett rajta pár szólamot.
Miután kivételesen semmi dolga nem volt, visszament a házba. Addigra Stephanie is megreggelizett. Evés után kivonult a gyerekkel az udvarra, ahol fogócskázással és bújócskázással ütötték agyon az ebédig hátralévő időt. A kislányt a nevelőnő ebéd után lefektette egy kis sziesztára, így az énekes lement a nappaliba segíteni Abigailnek. A fiúk lassan kezdtek el szállingózni a megbeszélésre, elsőként Bryan érkezett meg, a csapat szintetizátorosa. Őt Jake követte, aki a dobokat püfölte, majd befutott a két gitáros, Axl és Richie is. A menedzserre még várni kellett egy kicsit, de hamarosan megérkezett ő is. John szívélyesen üdvözölte zenekara tagjait és Ricket.
            – Nem akarlak feltartani titeket, ezért rögtön belevágnék a közepébe – kezdte el a megbeszélést az énekes. – Eric Jacksont mindannyian ismeritek, hiszen az együttes jogi dolgait is ő intézi, nemcsak az én ügyvédem. Jelenleg szabadságon van Európában, ennek ellenére meglepett egy csomaggal. Szeretném, ha először elolvasnátok a levelet, majd megnéznétek a kazettát és elmondanátok a véleményeteket.
Ezzel elindította a videóba már előzetesen bekészített szalagot, és egyenként szemügyre vette zenésztársain a látottak által rájuk gyakorolt hatást.
Bonnie klipje tagadhatatlanul nagy tetszést aratott. Bryan nyilvánított először véleményt:
            – Gyönyörű nő és tehetséges énekes. Meg tolvaj. Kíváncsivá tettél, John!
Axl jelezte, hogy beszélni kíván:
            – Remekül énekel, ízlésesen mozog a színpadon, és ami a fő, hogy nem a tömeg–technot nyomja, hanem az isteni hard rockot!
Jake csak ennyit mondott:
            – Csatlakozom az előttem szólókhoz.
Richie is közölte a véleményét:
            – Még annyit hozzátennék a többiek véleményéhez, hogy szívesen megismerkednék vele személyesen. Észbontóan gyönyörű szemeit megnézném a lehető legközelebbről is…
Az énekes elmosolyodott:
            – Nagyjából erre számítottam fiúk! Most már csak Ricknek kellene mondania valamit, aztán akár vázolhatnám is a terveimet!
            – Nos, nem hinném, hogy rajtam áll, vagy bukik a terved John, de én egy kicsit aggódom. Ha nem perelünk, akkor a kiscsibe meg a többi hasonszőrű elszemtelenedik, és majd jól a fejünkre nő. Nem tudom, hogy mit akarhatsz, de szinte biztosra veszem, hogy meg szeretnéd hívni az együttesbe legalább egy lemez erejéig. Ez szép terv, de nem biztos, hogy jó is. Hallottátok Richie első reakcióját!  Egy nő jelenléte felszínre hozhat olyan ellentéteket, amelyek jelenleg nem léteznek az együttesben. Mivel a hölgy gyönyörű, ti valószínűleg versengenétek a kegyeiért. Talán egyedül John nem, de még mindig van így is négy potenciális rivális. Eddig az aggodalmak. Most halljuk a konkrét elképzelést!
            – A tervet te már nagyjából ismertetted, drága menedzserünk. Nagyon tetszik a hölgyemény énekhangja, éppen ezért szeretnék legalább egy közös lemezt készíteni vele. Amennyiben csak Rick szexuális felhangú aggodalmai vannak, viszont ti tényleg nem dürrögő fajdkakasokként fogtok viselkedni, lehetőleg a munkára koncentráltok, akkor meghívom az együttesbe Bonnie Duvallt – fordult együttese tagjai felé az énekes. – Egyéb vélemény, kérdés?
            – Nekem lenne még egy–két kérdésem! – szólt közbe Richie.
            – Halljuk, ne fogd vissza magad! – biztatta a gitárost az énekes.
            – Mit tudsz még róla?
            – Keveset. Huszonhárom éves, férjnél van, egy gyermek édesanyja. Képzett énekhangja van, a hazájában már ismertnek számít – kezdte mondókáját a szőke férfi.
            – Mégis mit gondolsz, majd a férje elengedi hónapokra? És ő kibírja a gyereke nélkül? – sorolta aggodalmait Rick is.
            – Csak azért, hogy ne legyen túl nagy a kísértés, Bonnie Duvallt a családjával együtt hívom meg, hogy az akadályokat minimalizálni tudjam. Így a férjének nem lehet kivetnivalója az együttműködésünket illetően, valamint ti sem tudtok olyan hevesen udvarolni neki, mint első pillanatban azt hittétek. És persze neki sem fog hiányozni a kislánya. Így mindenki maximálisan a munkára tud koncentrálni. A házamban fognak lakni a különálló lakásban, ha ez nekik is megfelel. Egyéb kérdés?
            – És mi van akkor, ha nem vállalja? Akkor szép lassan elhódítja a rajongóitokat? – érdeklődött ismét a menedzser.
            – Erre is gondoltam – vigyorgott talányosan a frontember. – Ha nem akar jönni, akkor kénytelen lesz saját számokat írni, és azok sikerével beérni, mert ugyan visszamenőleg nem perelem be, de ha ezután is a jelenlegi repertoárral lép fel, akkor igen. Márpedig ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt nem hinném, hogy sikerült már összeénekelnie. De ha egy kicsit is számít neki a szakmai fejlődése, akkor elfogadja az ajánlatomat. Sokkal jobban fog járni, és nem csak anyagilag.
            – Ezt jól kitervelted, John. Nem is tudom, hogy miért van egyáltalán menedzseretek? – válaszolta Bermen.
            – Nyugi, jó öreg Rick, nem veszem el a kenyeredet! Megírom neki a meghívó levelet, a többi természetesen a te dolgod lesz – veregette meg az igazgató vállát az énekes.
Most már Stephanie is bejöhetett, hiszen apja megígérte neki, hogy játszhat a fiúkkal, és a kislány imádta John zenésztársait. Leginkább Richie–ért rajongott, mondogatta is neki a férfi, hogy ha húsz év múlva is ennyire fogja őt szeretni, akkor bizony elveszi feleségül.
A hangulat nagyon jó volt, hiszen a Bermuda – nagyon úgy tűnt – ismét új lendületet vett. Mindenki abban reménykedett, hogy Bonnie Duvall elfogadja John ajánlatát, és a nő megjelenése semmilyen végzetes változást nem idéz elő a zenészek egymáshoz való kapcsolatában.
Az idő gyorsan elszállt, már Stephanie régen lefeküdt, mire elmentek a vendégek. John és együttese még számtalanszor megnézte Bonnie videoklipjét, aminek hatására nagy tervekkel a fejükben mondtak egymásnak búcsút; és kívántak jó éjszakát.
* 
Jim percnyi késés nélkül érkezett meg, gondterheltségét nem is próbálta rejtegetni. Közel harminc esztendeje menedzselt kisebb–nagyobb tehetségeket, de Bonnie Duvall volt a pályája csúcsa.
A férfi ötvennégy éves kora ellenére nagyon kedvelte a rockzenét, és világosan látta, hogy új pártfogoltja mennyire profin adja elő kedvenc együttesének, a Bermudának a számait. Nagy pénzt látott a fiatal nőben, és most rettegett attól, hogy dédelgetett álmai hamarosan szertefoszlanak.
Bonnie minden ceremónia nélkül felnyitotta a borítékot, amelyből egy levelet vett ki, ami így hangzott:
„Kedves Mrs. Duvall!
Az ügyvédemen keresztül értesültem a szárnypróbálgatásairól. Láttam egy koncertfelvételt is, amelyben előadja a Bermuda együttes egyik sikerdalát, amelyet átdolgozott. Az ilyen esetekben szokásos lépéseket még nem tettem meg a szerzői jogvédő hivatal felé, mert előbb személyesen szeretnék önnel találkozni. Nem tagadom, hogy más esetekben nem haboztam volna egy pillanatig sem, de egyetértésben az együttes tagjaival, valamint a menedzserünkkel, arra az elhatározásra jutottam, hogy adok egy lehetőséget arra, hogy bizonyítson.
Együttműködést ajánlok, egy közös lemez felvételét. Ha nem óhajt a Bermudával dolgozni, akkor nyomatékosan felkérem arra, hogy ne folytassa az együttes számainak átdolgozását és előadását a jövőben a koncertjein, mert az már szankciókat fog maga után vonni.
Felhívom a figyelmét arra, hogy bárhogyan is dönt, visszamenőlegesen nem fogom beperelni!
Amennyiben döntését meghozta az ügyben, kérem, szíveskedjen értesíteni az alábbi telefonszámon:
00–2365–142536–789898
Köszönettel:                            John Kenderson”
Jim Dexter nagyon megkönnyebbült, amikor pártfogoltja a levél végére ért. Igaz, hogy a későbbiekben ő is egy ilyen együttműködést tervezett, de arra számított, hogy hónapokon keresztül tartó tárgyalásokon kell majd győzködnie a Bermuda menedzsereit. Elképzelése sem volt arról, hogy mi ütött az egyébként rettentően kemény tárgyalópartner hírében álló John Kendersonba, hogy meghívta Bonnie–t.
Janet barátnőjét átölelve örült a lehetőségnek, aki szinte még fel sem fogta a levél lényegét.
Az első öröm csillapodása után Bonnie nagy megkönnyebbülést érzett. Kezdeti bizonytalansága elszállt, elképzelte, hogy végre ki tud törni a férje árnyékából, és a saját maga ura tud lenni. Hiszen John Kenderson világosan megírta a levelében: bárhogyan is dönt, nem akasztanak pert a nyakába, ellenben ha folytatja, és nem működik együtt a Bermudával, akkor csak a saját számait adhatja elő a jövőben. Ez mégsem hangzik olyan vészesen, mint egy eleve elvesztett, több millió dolláros per. Gondolkodott egy kicsit, majd tájékoztatta a döntéséről barátait is:
            – Janet, Jim! Először is szeretném megköszönni, hogy a segítségemre voltatok. Ugyan még nem mondtam, mert életemnek ez egy vadonatúj fordulata, de tudnotok kell, hogy elválok Petertől. Az éneklést nem szeretném abbahagyni, és szakmailag nagy kihívást látok a Bermuda ajánlatában. Elfogadom John Kenderson meghívását, elutazom a gyerekkel és Roxanne–nal Amerikába. A váláshoz nem kellek személyesen, a lakást az ügyvédem eladja. Talán egy–két évet leszek távol, nem tudom pontosan, hogy vissza fogok, illetve akarok–e jönni. A családommal is elrendezem az ügyet, csak azt nem tudom, hogy mi legyen veled, Jim?
            – Ugyan nem olyan sok ügyfelemmel, de történt már ilyesmi velem a pályafutásom alatt. Azt hiszem, hogy egy olyan szüneteltetési szerződést kell írnunk, amely szabályozza azt, hogy amíg ott vagy, addig a Bermuda menedzsmentje intézi a te ügyeidet is, viszont, ha bárhol máshol felléptek, az már az én hatásköröm. Ez bevett szokás, nem lesz belőle probléma – lelkesedett a menedzser is.
            – Rendben! Tudsz valamit mondani, amire vigyáznom kell? – érdeklődött a lány.
            – Rengeteg dologra, Bonnie! Fiatal vagy, és gyönyörű, ezt sokan megpróbálják majd kihasználni. A Bermudáról szállongó hírek szerint a legnagyobb szoknyapecér Richie, az együttes gitárosa. Johnt Jennifer Moss tartja rövid pórázon, de egyébként is nős. Axl, Jake, és Bryan pedig – állítólag – megrögzött agglegény, modell barátnőkkel. Nem hinném, hogy velük bármilyen problémád akadna. Richie a legveszélyesebb mind közül rádnézve. Ha a pletykák igazak, akkor Kenderson feleségét is elcsábította – sorolta a tudnivalókat Dexter.
            – Ne mondd már, Jim! És Richie még mindig a Bermudában gitározik? Kenderson pedig a barátjának tartja ennek ellenére is? – álmélkodott Janet.
            – Igen, állítólag egyáltalán nem zavarja, hogy a legjobb barátja szarvazta fel. Arról is szól a fáma, hogy Kenderson soha nem szerette a feleségét. Poénból, részegen házasodtak össze, majd az együttes turnézni ment. A Johnny gyerek magával vitte a feleségét is, aki villámgyorsan teherbeesett. Miután megszült, az asszony elhagyta az énekest. Kenderson hamar új barátnő után nézett, és a legendák szerint Jennifer Moss tényleg nagyon ragaszkodik hozzá. Bár, mint topmodell, nem hinném, hogy nagyon példás életet élne, ez pedig énekesünket határozottan irritálja. Kendersont – úgy gondolom – ez a nő sem érdekli túlságosan, elvégre még mindig nem vált el, hogy elvegye. Viszont Bonnie szerintem bizton számíthat John segítségére, mert szakmai kérdésekben nem ismer pardont. Ha Richie kikezd vele – és erre van némi esélye – valószínűleg a Bermuda legnagyobb válságát fogja okozni a frontember ilyen ügyekben nem éppen elnéző magatartása.
            – Ennek alapján egyáltalán bízhatok abban, hogy együttműködésem a Bermudával gyümölcsöző lesz? – kíváncsiskodott az érintett.
            – Nem akarlak álltatni, kislány! Én nem hiszek abban, hogy a megjelenésedet túléli a Bermuda. Vagy neked kell majd távoznod, vagy Richie–nek. Kicsi a valószínűsége, hogy a gitáros nem kezd ki veled, és annak még kisebb az esélye, hogy Kenderson továbbra is eltűri a magatartását – válaszolt a menedzser.
            – Mit mondjak, biztató! Ennek ellenére azt javaslod, hogy vágjak bele? – gondolkodott hangosan az énekesnő.
            – Igen, mert óriási lehetőség. Az már másik kérdés, hogy a Bermuda kibírja–e a belső feszültséget? Természetesen az is előfordulhat, hogy csak rémeket látok, és nem lesz semmi baj. Te világhírű leszel az együttes segítségével, én pedig undorítóan gazdag – mosolygott Dexter.
            – Remek! – helyeselt a lány. – Rengeteg dolgom lesz, de mindenekelőtt fel kell hívnom a válasszal Kendersont.
            – Mi már nem is zavarunk, intézkedj drágám! – fogta karon Janet a menedzsert és becsukta maguk után a bejárati ajtót.
Bonnie ágyba dugta Sandrát, azután tárcsázta John Kenderson számát.
A telefont néhány csöngetés után maga a férfi vette fel:
            – Tessék, Kenderson.
            – Jó napot, Mr. Kenderson, Bonnie Duvall vagyok – fedezett fel bosszúsan némi bizonytalanságot a saját hangjában a lány.
            – Jó estét Mrs. Duvall, elvégre a tengerentúlon éppen másfajta napszak van, mint itt – hallatszott a derűsen magabiztos válasz.
            – Mr. Kenderson, megkaptam a levelét, nagyon hízelgőnek tartom az ajánlatát, amelyet nagy örömmel el is fogadok – remegett meg ismét Bonnie hangja egy kicsit.
            – Nagyon örülök, szerintem jól döntött! Mikorra tudna idejönni a családjával? – érdeklődött a férfi.
            – Még van egy kevés elintézendő ügyem, de azt hiszem, hogy egy hét múlva ott tudok lenni – mondta ki a jövőjét eldöntő szavakat az énekesnő.
            – Nagyszerű, köszönöm! Akkor még megbeszéljük, hogy mikor és hová küldjem a magánrepülőgépemet. Nem tudom, hogy mekkora gondot okozna, de úgy tartom a legésszerűbbnek, ha a saját házamban láthatnám vendégül a családjával együtt. Az épülethez tartozik egy különbejáratú háromszobás lakás, a birtok végében van a stúdió, és a lányom nevelőnője szeretettel várja az ön gyermekét is. Azt hiszem, hogy csak a férjének okozna gondot ez az elhelyezés, de biztosíthatom, hogy nem zavarnám önöket a szabadidejükben! – vázolta elképzeléseit az énekes.
            – Nagyon kedves, Mr. Kenderson, és tökéletesen megfelelne nekünk is ez a megoldás. Annyit kérdeznék még, hogy a kutyámat is elvihetném–e?
            – Semmi gond, hozza csak bátran! Nekem is van kutyám, és van akkora helye, ahol gond nélkül elférne még néhány eb. Remélem, hogy a férjének sincs a jövendő szállás ellen semmiféle kifogása!
            – Nem hiszem, hogy lenne, ugyanis ő nem jön velünk. Válófélben vagyok.
            – Sajnálom, nem tudtam. Akkor állapodjunk meg abban, hogy küldöm a gépet és várom mához egy hétre a repülőtéren!
            – Rendben, Mr. Kenderson. Akkor egy hét múlva, a repülőtéren találkozunk!
            – Várni fogom, Mrs. Duvall! Viszontlátásra, és jó éjszakát kívánok!
            – Köszönöm, viszontlátásra! – búcsúzott a lány és lerakta a telefont.
 Bonnie csak most érezte igazán, hogy mennyire kimerítette ez a nap. Eszébe idézte Jim mondatait, és nagyon remélte, hogy semmiféle probléma nem fog felmerülni az együttműködés során a Bermudánál. Nem akart galibát okozni, ráadásul tudta, hogy a gitárosnak semmiféle esélye nem lesz arra, hogy vele bármilyen, nem szakmai jellegű kapcsolatot kialakítson. Többek között azért nem, mert neki mindig John volt a megtestesült álompasi. Nem mondhatta, hogy szerelmes belé, hiszen a kamaszos rajongásból már egy ideje kinőtt, attól viszont rettenetesen tartott, hogy ha az énekes olyan személyiség, amilyennek ő mindig is képzelte, akkor erős az esélye annak, hogy beleszeret. Félt tőle, hogy ebben az esetben a férfi gyorsan összetörné a szívét, hiszen tudta, hogy Jennifer Moss–szal szemben neki nem sok sansza lehet.
Gyorsan elhatározta magában, hogy csak és kizárólag szakmai dolgokra fog koncentrálni, hiszen John Kenderson dolgozni hívta, és nem feleségül kéri őt. Elővette az egyik Bermuda videokazettáját, és elkezdte nézni. A klipet már kívülről ismerte, hiszen néhány koncertjén ő is előadta az együttes első sikerdalát. A felvételen látszott, hogy a közönség tombol, és ő azt is látta, amit nagyon sokan nem vettek észre, hiába nézték meg számtalanszor: John szinte szenvedett, amikor elénekelte a refrént. Annyira átélte a búcsúzás fájdalmát, hogy Bonnie valahányszor nézte, beleborzongott. Tudta, hogy egy nagyon mélyről jövő fájdalmat tolmácsol egy olyan ember, aki ténylegesen érezte már ezt a kínt. Ezért nem tudta elfogadni és elhinni azokat a híreket, amelyek John Kendersont egy érzéketlen embernek festették le. Pedig a pletykalapok másról sem szóltak, csak az eldobott feleségről, és a hanyagolt szeretőről. Valamennyire szebbre festették az énekesről kialakított képet azok a híradások, amelyek a lányával kapcsolatban tudósítottak a férfiról. Mint apán, semmiféle kivetnivalót nem találtak a lapok Kendersonon, csak a párkapcsolatait nem igazán kezelték megértéssel. Ennek ellenére Bonnie úgy gondolta jövendő munkaadója nem egy hideg, számító, érzéketlen, csélcsap gazember.
Az énekesnő zajt hallott az ajtó felől, és eszébe jutott a nap másik fontos eseménye, szakítása a férjével. Gondolta, hogy Peter most viszi el az összekészített ruháit, és forrón remélte, hogy eszébe sem jut bejönni az ajtón. Fohászai meghallgatásra találtak, mert a férfi csendesen elvitte a táskákat, és nem próbált erőszakkal bejutni a lakásba, hogy meggyőzze feleségét arról, együtt kéne maradniuk.
Bonnie ránézett az órájára, és csodálkozva látta, hogy elérkezett az esti utolsó kutyasétáltatás ideje. Kezébe vette a szertelen, fiatal, fekete dog szuka pórázát, felvette a zacskóban odakészített labdát, és elindult sétálni a kellemes kora nyári estében. Labdázott a kutyával legalább egy fél órát, aztán sétálni indult vele. Útközben találkozott a többi kutyással is, és élénk beszélgetésbe merülve tették meg a szokásos útvonalat. A megszokott kör befejezése után elbúcsúztak egymástól, és mindenki hazatért aludni.